NHI blogja

2009. augusztus 8.

Higgadt vagyok, mint egy angol főrend. Nem túl meggyőző mosollyal tömködöm a holmimat egy másfél zsebkendőnyi sporttáskába (a hivatalos verzió szerint a többi táskával Evelin lányom ment egy hétre Szerbiába, a csomagok mennyisége alapján azonban erősen gyanakszunk, hogy valójában három hetes alaszkai rénszarvasvadászatra ment), s közben nyugtatom Heddi lányomat, nem, nem haragszom, amiért az új, kis piros bőröndömben tárolta a tábor ideje alatt a nem kívánt szendvicseket és a vizes törölközőket, nem is olyan büdös, igazán semmi probléma, egész egyszerűen szeretem ezt a kis zöld szütyőt.

Még egy utolsó pillantás a monitorra, térkép megjegyezve, irány Szeged. Menet közben felveszem Czirják Jolit Tatabányán, így aztán nyugodtan le is kapcsolhatom a rádiót. Joli beszél, nem unatkozom, néha kérdez, igaz ugyan, hogy válaszol is rá, de mégis… figyelem a szemem sarkából, szerintem bőrlélegzik.

Szeged legyőzve, megvan a keresett utca, amit gyors egymásutánban négyszer is végigjárunk, merthogy az épület viszont nincs meg. Szerintem az első három alkalommal direkt kitakarták előlünk. Joli beszél.

Idill. Halászlé és én. Fehérkenyér. Napsütés. Csend. (Joli is eszik).

Kuzin és Kovács Ági érkezik, intenzíven valamint igen hangosan örülünk egymásnak. Lecsúszik egy kis áldomás is. Megyünk, begyűjtjük a többieket. Nekem nem tűnik fel ismerős arc, sőt a csapat fele a csapat másik fele számára is ismeretlen, de ez nem okoz semmilyen fennakadást. A hangulat már a gyülekezőnél alakulgat, összeállunk egy csoportkép erejéig, majd hosszú, rendezetlen sorokban elindulunk a találkozó színteréül kiszemelt Sörkert felé. Joli felkiált, hogy nyalni vágyik, így aztán sokadmagával betér egy fagyizóba, Kuzin és én keringőzéssel csapjuk agyon az időt valamint néhány gyanútlan járókelőt.  Egy idős hölgy őrülteknek kijáró tiszteletteljes mosollyal néz bennünket, igyekszünk megnyugtatni, hogy nem elmebetegek, hanem kuzinok vagyunk, de már mondat közben rájövünk, hogy a két dolog nem zárja ki egymást, sőt.

A célegyenesben Ági megállapítja, ott hagytam a gyülekezőnél a literes komáromi kerítésszaggatót, látom rajta, hogy ezen eseménnyel kapcsolatosan még egy csomó dolgot megállapít rólam, felmenőimről, elidőzve anyámnál, nagyanyámnál, szakmai vonatkozásokra utal, valamint szürke marhákkal való bonyolult rokoni szálakra, ám mielőtt eljutna Éváig, előkerül Für Janó, hóna alatt az elveszettnek hitt folyékony eszméletvesztéssel.  Röviden megünnepeljük.

Sörkert, sörpad, végül is nem roskad össze, pedig egy idő után nem is kapaszkodunk. Kézzel festett, „poet 2009 Szeged” feliratú hímespoharakat kapunk, egy Ancsa nevű lány készítette direkt erre az alkalomra.

Gál Janó pohárköszöntőt mond, a négyszáznegyvenháromszorosan alárendelt összetett mondat vége felé már aggódva figyeljük, mint párolog a törköly a poetos pohárkákból.

 -Bár a helyszínen teljes létszámban megjelent Kövesdy Márton, a poet.hu istene, s olykor igen nagy volt a kísértés, de úgy éjfélig sikerült megőrizni az est teljes mértékben irodalmiatlan jellegét. -

Amikor is Gál János újfent szóra emelkedik, s a sörkert hatvanegynehány civil vendégének őszinte ámulatától kísérve, valamint az utcán megtorpanó járókelők irodalmi érdeklődéssel átitatott tekintetében sütkérezve elszaval két Jagos-paródiát. Félidőben a tulajdonos biztosítja az előadót arról, hogy mindent remekül hall az intézmény másik végében is. Janót ez mély megnyugvással tölti el, így felhőtlen homlokkal folytatja a műsort, mihelyt csillapodik a tapsvihar.

Valamivel később megérkezik Fló, a huszonéves bölcsész hallgató, elmond egy fél József Attila verset, röviden kifejti aktuális politikai nézeteit, elénekel néhány operarészletet, majd átkalauzol bennünket egy másik kultúrlétesítménybe, engedelmesen követjük, zár a sörkert.

Dög nagy fotelok, nosztalgia disco.

Másnap reggel másnap és reggel van. Joli beszél. Én reggel soha. Kerítünk egy tűrhető kávét, délig bejárjuk a csodaszép Szegedet.

Délután négy, Komárom. Ági és Kuzin a vonal végén, mondom a telefonba, remekül éreztem magam, máris lefixáljuk, mikor találkozunk legközelebb.

Leteszem a telefont, meghitt kettes, a kávém és én. Gondolkodunk. A bögre hiába csupa fül, hallgatok bazsalyogva, mit is mondhatnék neki, csupa kis kellemes impresszió…

Napsugár zavart-boldog mosolya az igen ronda, de nagyon finom szülinapi tortája fölött, Gál Janó arca, amikor negyedszerre kérdem meg tőle, honnan érkezett (már tudom: MISKOLC!!!) , Kriszta meglepett tekintete, hogy megjegyeztem a nevét (én se tudom, hogy történhetett, Kriszta, biztos valami üzemzavar), Jagos Kuzin homlokcsókja, az Ágival hevenyészve kidolgozott és hamarosan bevetésre kerülő kódrendszer, szamba Flóval, a falatnyi Marie Marel sztrádányi jókedve, a látványnak sem utolsó Für Janó, a pálinkák megmentője (izé… igen szép, csíkos ingben volt), az aranytollú Barb, arcok, mosolyok, nevetés, röhögés, komolytalanság minden mennyiségben, ami azért lehetett ennyire tökéletes, mert a háttérben ott volt valami egészen bizonyos és egészen komoly összeköttetés: írunk. Magyarul és emberül. Így is mulattunk.

Néztem az állad ívét,

ahogy a reklám szót

kimondtad,

szememből közben

elhordtam a fényt,

s próbáltam

lefogni

ezt a zaklatott érverést,

puszta akarattal,

hogy elvegyek

legalább egy érnyit

ebből

a téged

akarásból.

Nem bomlok,

csak úgy teszek,

figyelmem teljes,

emlékezetemben

nincsenek pixelhibák,

rögzül minden rezdülésed,

s mint az eminens

diák,

bármikor maradéktalanul

felidézlek,

akkor is,

ha nem tudom,

mi ez,

Isten maroknyi

lámpása,

vagy egyszerű rovar,

páncélja vesztett

meg-megrángó

szentjánosbogár

a gyerektenyéren.

Beszélsz,

beszélek,

nevetünk,

idebenn hatalmas,

kék

virágok nyílnak.

Most zenét hallgatok...

ha jól érteném a

szövegét,

se csavarna

nagyobbat.

Küzdök magamért,

egyre kevesebb

a hely

idebenn,

mondok valamit,

mosolyogsz,

torkig vagyok,

vegyülnék veled,

és tovább,

zsongsz,

cinkosan súgnak

egymásnak

sejtjeim.

Nem az a kérdés,

szerelmes lehetek-e,

hisz mit számít, ha igen,

ha nem,

de tudni volna jó,

mi egyáltalán

a szerelem.

Ösztönös homály,

melyben

végzetnek álcázza magát

minden képzet,

hogy testben

gyarapodjon

fajunk?

Ingerülethalmaz

volnánk,

s hogy jobb legyen,

olykor románcot

álmodunk?

Én nem

kötődöm,

bárki tudja,

de mi az én szabadságom? 

Hűvös egyedüllét

vagy maga

az ínszaggató

otthontalan való?

Kemény vagyok és

hajthatatlan,

nem kő,

de fa,

lustán kering bennem

az élet,

kell-e akkor is otthon,

fedél a fejem fölé,

vagy elég,

ha ott a lombom,

tele

sok színes

madárral.

Most tőled

hangos a

bordaköz,

és magamtól,

ahogy kiáltom,

nem baj, ha

magamban játszom,

e húsfalakkal zárt

világ

az egyetlen

betartott ígéret,

néha dől,

de igaz, 

mint a mécs lángja az

asztalon.

Fáradt vagyok.

Talán szeretni is.

Szétkenem a rúzst.

Ez az éj legyen

az imáké,

akarni, tenni,

lesz még

alkalom. 

Korhű keretbe

metszett korhely

agapé,

kecs nélkül,

hajlott térddel

nyílik Istar

borostás kapuja,

nyűtt orcák heves

veresén

a jó

szemantika

dolgozik fehér

pamaccsal:

önjelölt jelek

jelentésterhes

egymáskövetése,

így érik be

rendre a vetés,

’mi után senki

senkit nem

követ,

csak a lihegés

csiklandós

emléke marad,

s a váladékból

kent tándzs mahal

foltja a kanapén.

Tarkabarka festő

illeg,

ecsetén por,

üresek a vásznak,

ajkainkról röpképtelen

bókok

lógnak, s mint a pókok,

szőrös tagjaikkal lábainkhoz

másznak,

innen a libabőr.

A homlokok  mögötti

térből

kiszóló vérbő

realitás olykor közbenyal

néhány ízetlen

foszlányt,

míg korábban fordítva,

ma a lilaruhás nő

játssza ripacsmód

a rosszlányt,

latexharisnyában

fal mellett

feszengnek

az álmok,

sose látott

életszéli rétek

cifra díszei,

libidó lihegte,

elfolyt

peremvirágok.

Érted-e már, 
merészet álmodni kevés, 
míg kezedben balta nincs, 
meleged elillan az első
széllel.
Neved se lesz,
fejtetőd baldachinja
sorszámra elég,
Isten megfelelő jelű 
szórakozott pöccintése
anyád asztalán.
A fa dönti el, 
születsz,
vagy világra buksz. 

Negyedszáz festmény. 
De ott vagy-e? 
Nem a hátterek konspirációja
ad-e magadnak tűnő 
soványka látszatot?
Körülhatároló vonalak és 
visszaverődő fények, 
ennyi a forma.
Énmezőn, énfelhőn
éngondolatban
fürdesz, 
énutak hátán járod
követhetetlen 
álomútjaid,
hiányosságaimból pótlásomul
gyúrt tűnő alak,
hová leszel, 
ha az idő kirántja háttered?
Baltám van, 
én játszhatok.
De érti –e bárki majd,
mit üzen az üres vászon,
hiány-e vagy csak semmi,
a fehéren megbúvó
fehér árnyalatok
dermedt 
eseménytelensége?

Neked nyújtott huszonöt 
felkészületlen rőzsecsokor,
elakadt szavakból rakott 
huszonöt csekély szikravillanás,
tűzviharom eléd szökött
kis melege.
Féltem, hogy nélkülemségre
ítélve nem leszel, 
mert hittelek,
pedig szelídséged,
mint kezem alatt
a macska, 
puha léptekkel 
messze elvonult.
Hát legyél. 
Míg bámulod az 
izzó végek füstjét, 
teremtsd meg magad, 
akár magammá, 
aki vagyok, 
még körötted keringő 
alternatív gondolat, 
seb, 
mit nyelvem hegye 
szántana a bőrödön,
maga a nárcisztikus való,
a nagy, közös fuldoklásból
merített lelkes kis levegővételek,
légy szép, 
csak így egyszerűen, 
ahogy lépsz az utcán
így estefelé, 
és rezet kacagva megindulnak
veled a szigorú kontúrokkal
festetett nehézsorsú terek
és a fák. 
Tudod,
a fa dönti el.
Születsz,
vagy világra 
buksz. 

Űz a csodák csodája,

kutyák vacsorája

minden józan este,

lehunyt lelkem

holdkráteres síkjain

harsány emóciók,

mindenkék

virágok

bomlanak

elmebeteg

akarással.

Lefojtott gondolat,

karmos csakazértis

araszol

ereid finomdombos rajza

mentén,

új festmény

van születőben,

nem bírom elviselni

habfehér, tiszta

valód.

Kék vagy,

haragos szemkék,

te csak ne légy nemes,

mikor én

ruhád szaggatom,

ma hová visz

az az ér…

szégyenlős

odahajlás

a tűz fölött,

Isten nevével,

de ürügyet

keresve…

…lopsz,

vagy ez csak

projekció,

és én vagyok a

tolvaj,

s viszem

belőled

magam

dadogós

látomásokon

át,

hol nem

nyughat,

csak hullámzik,

egyre hullámzik

sóhajos

violakéken

lábunknál a

kender.