NHI blogja

(Ami az előző bejegyzés végéről lemaradt.)

Egyedül ment reggelinek valót venni. A lány még amúgy is aludt, neki meg szüksége volt egy kis magányos sétára. Bemehetett volna persze a sarki pékhez is, Ingrid talán többre is értékelne egy jól fejlett kakaós csigát, mint egy salátát, de a hippokratészi eskü rutinosan tovább lökte a városközpont irányába. Kerülővel ment, hogy átvághasson a parkon, szeretett erre jönni. Különösen ilyenkor. A tegnapi esőt már kezdte felszárítani a nap, szinte pár lépésnyire tőle kis párapamacsok, lebegtek a fű fölött. Csak a tavasz meg az ősz képes ilyen mesebeli tájat festeni. Na meg a nyár és a tél. Idővel mindent megtanul szeretni az ember. A legapróbb részletet is, minden kis parányt, ami az élethez köti. A harmatcsepp, ami korábban egyszerű víz volt, és az ember betéve tudta a fizikáját, kémiáját, bizonyos kor felett igazgyöngy lesz. Csoda. Ahogy csoda a bokor ágai közt feszülő hálóban duzzogó pók is. Jól elverte az eső.

A legfontosabbat már sikerült tisztázni: él. Ha a fáradtságot leszámítjuk, léptei a történtekhez képest kifejezetten ruganyosak, energikusak. A színházban még nem, de otthon már biztosra vette, hogy belehal. Ha nem azonnal, akkor egy óra múlva, de legkésőbb reggel érte jön a kaszás, elvégre így igazságos. Az ő korában... Nem mintha rosszul érezte volna magát, de a hetvenkedő esztendőket erős fantáziával is nehéz párba állítani a szerelem, és pláne a szex kifejezéssel. Legalábbis eddig így gondolta.

Szóval él. Ez mondhatni, kezdetnek nem rossz. Nem rossz. Emlékezete visszaidézett néhány képet a tegnapiak közül. Kevés, hogy él. Elevennek érezte magát.

Gondolatban elnézést is kért ezért a föntiektől, azután sietve vissza is vonta. Hagyjuk ezt.  Amikor nyolc éve meghalt a felesége, mindenki sajnálta, pedig ő azt sajnálta leginkább, hogy nem örülhet ennek. Mindenki szerette. Azt mondják. Ő már rég nem. Talán ott az elején még igen. Legalábbis amikor a gyerekek születtek. És utána még egy darabig, hiszen jó anyának hitte. Szerelem?! A felesége hivatásos mártír volt. Aztán a fiúk elmenekültek. A lehető legtávolabbi kollégiumokba. Mondhatja, hogy büszke rájuk, de ha magába néz, az ő szülői szerepe kimerült a példamutatásban. Mindkét fiú is orvos lett. Tamás summa cum laude. Jó néhány éve benyelte őket a fejlett nyugat. Az utóbbi években, hogy az anyjuk halálával már végképp biztonságos messzeségbe kerültek a családi fészek hűvösétől, már kezdtek nyitni felé. El lett rontva az egész. Nem véletlen az se, hogy még egyiknek se kötötték be a fejét. Későn nézett szembe a helyzettel, de abban se biztos, hogy ha időben átlátja, nincs ez így rendjén, lett volna bátorsága változtatni bármin is. Amíg az anyja élt... Dehogyis...  A külvilág mindig meggyőzte, hogy jó sora van. A maga módján lázadt. Nagyon vigyázott magára, és heti kétszer teniszezni járt. Nem öregedett. Mire megözvegyült, az asszonnyal már nagyon elütöttek egymástól. Ez persze újabb keservet hozott a kapcsolatukba, féltékenységet.  

De legalább kínjában egész jó orvos lett. A temetésen, míg a hulló rögöket bámulta, magában végigment a listán, és egyenként megbánt minden nővért, beteget és asszisztensnőt, akiket lehetett volna, de nem vitt el egy körre. Egyszer se tette meg. Bolond volt. 

Mostanra meg kötözni való bolond. Oldalán egy másik bolonddal. Aki már most értené, miért szép a park kora reggel. Éjjel, míg várta a véget, nézte a rágabalyodott szép vonalú testet, és próbálta megfejteni magukat. Magukat, igen, mert valamikor az utóbbi hetek folyamán létrejött az a titokzatos „mi", és tegnap este óta, amikor is szólni sem tudtak, csak bámulták egymást nagy, csodálkozó szemekkel, nem lehetett nem hinni benne. Sajnálta, hogy meg fog halni, és a lány itt marad. Újra egyedül. Apja halott, de igazán nem is volt, anyja alkoholista, azt se tudja, helyi idő szerint hol él, az egyetlen féltestvérével pedig felnőttkorukra belátták, hogy nincs közük egymáshoz. Nem túl vidám sztori, de ő sose mondta a lánynak, hogy még előtte az élet, majd jön valaki, stb. Ingrid rapid gyorsasággal növesztette, majd emésztette fel magát. Erős volt, elérte, amit akart. Megtanulta becsülni, de nem tanulta meg szeretni magát. Talán ezért került ő a képbe, hiszen úgy hírlik, nincsenek véletlenek. Hogy megtanítsa erre.

De először is meg kell etetni. Vacsorát se kapott...

Reszkető kézzel rakta le maga elé a terhességi tesztet. Negatív. Hála Istennek. Ennek kapcsán rögtön az égre is emelte a tekintetét. Hé, te ott! De azért mégis... Már eleve hogy képzelted ezt?! Megkönnyebbülésében felnevetett. Aztán a helyzet komikusságán, mi szerint letolt gatyával ül a klozeton, szemközt egy lepisilt kütyüvel és röhög, megint csak elnevette magát.

Még kézmosás közben is mosolygott. Viszonylagos elégedettséggel nézte magát a tükörben. Sápadt volt, mint mindig, de elevenebb, mint bármikor. Még igazított a haján, mielőtt kilépett a fürdőszobából.

Gábor valami szaklapot olvasott a fotelban. Mögé osont, és hátulról a nyakába vetette magát.

-          Nem leszel apuka. - közölte vidáman és cuppanós puszit nyomott az arcára.

-          Veszélyben voltam?! - engedte le a lapot.

-          Kicsit.

-          Nem tűnsz összetörtnek.

Megkerülte a fotelt, és az ölébe ült. Újabb puszi.

-          Te távollátsz, én rövidlátok, ki tudja, milyen kölyköt hoztunk volna haza a szülészetről. Csak néztünk volna, ha kikapja a kezünkből a csirkecsontot...  - fészkelődött, helyet keresve.

-          Viszont határozottan lököttnek tűnsz. - nézte meg tüzetesebben, igazítva egyet a szemüvegén.

-          Ez még az epikrízis, vagy... - újabb kis vackolódás.

-          Diagnózis. 

-          Megműtesz?

-          A probléma e pillanatban inoperábilisnak tűnik, de meglátjuk, mit tehetek. - nem tett semmit. - Csak jelzem, hogy az újságomon ülsz.

-          Meg még valamin. Talán. - mocorgott kicsit

-          Távirányító. - vigyorogta a férfi.

Persze nem az volt. Várta, mindketten várták, hogy majd alább hagy a vágy, ami egyszerre volt barát és ellenség, de időnként olyan természetesen, jött, hogy nem lehetett nem hinni neki. Fülbe súgott, szívbe duruzsolt, hajat birizgált, muszáj volt foglalkozni vele. Most is.

Esett az eső. Állt az esernyő alatt. Elegáns, fekete cipője sarkát egyre inkább benyelte  az iszamos föld. Mindjárt elsüllyed. Egyszerű ez. A mesékben rosszul mondják, a földnek nem kell megnyílnia. Elegendő, ha így esik. Ha így, mint aznap az operából jövet. Felpuhul és elsüllyed. Vagy egyszerűen feloldja a víz. Elmossa az arcát, a vállát, a karjait, a kabátot és eltűnik. Elszívja a sár. Lefolyik kicsi, láthatatlan repedéseken. Fű nő majd belőle. Nem áll össze odalenn újra. Az nem lehet. Ahhoz túlságosan összevissza van.

Suttognak.

Mellette ébredt.

Suttognak.

Ő nem suttog.

Nem ő suttog.

Nem.

Csak nézi őt.

Már odabent feltűnt. Szőke nő feketében. Ez mindig érdekes. Haja elegáns kontyba csavarva. Őt nézte. Nem csak úgy egyszerűen. Szisztematikusan végignézte, a szemét, az orrát, mintha meg akarná jegyezni egy életre, és nem jött zavarba attól, hogy észrevette. Ő viszont izgalmasnak találta. Nem tudta, ki lehet, nem az első sorban állt, és nem sírt. Erről jutott eszébe, hogy neki viszont illene, de nem ment. Mellette az öccse is a könnyeivel küzdött, sehogy se jöttek. Az lenne egészségtelen, ha összeborulva jajgatnának. Gondolatban visszatért a nőhöz, aztán csak nem állta meg, újra bámulni kezdte. Tetszik neki. Létezik ilyen? Hogy megkívánjon egy vadidegent és viszont? Volt a tekintetében valami megfejthetetlen, ez igaz, de talán épp megfejtésre vár. Ettől csak izgalmasabb lett az egész. Alig várta, hogy vége legyen.

Követte kifelé menet. A családtól szinte futtában búcsúzott. Attól tartott, beül valami autóba, és sose látja többet. Utolérte, megérintette a vállát. A nő megfordult.

-          Gábor... rebegte és ügyetlenül odanyújtotta kezét az ismerelennek. Mintha legalábbis nem tudná, hogy hölgynek nem nyújtunk elsőként kezet.

A hölgy bólintott és elmosolyodott.

A helyzet folytán pontosan érezte, hogy a rajongás a másiknál sem állt meg a szívtájékon, s míg az első alkalommal csak vágyott rá, most tudta, meg is fogja tenni, félre fogja dobni azt a nadrágot. Érezni akarta minden lehetséges módon. A férfi nyakától indulva, harapva, csókolva, nyelvvel simítva indult meghódítani. Maga se tudta pontosan, mikor és hogyan került le az alsó, a hajába markoló kezeket érezte, hallotta a meglepett kiáltást. Kétes dicsőség, de ebben jó volt mindig, hát folytatta, kínozta, közben izzott maga is, míg nem egyszer csak a hátán találta magát. Gábor fölé könyökölt, térdével széttolta a combjait. Itt megálltak egy pillanatra. Amíg behatolt, nagyon lassan, őrjítően lassan, a szemét, az arcát nézte. Nem akart uralkodni a vonásain, talán nem is tudott. Ezt várta, ezt vágyta, remélte, tudta. Ezt az érzést, amikor akkor is kell még, ha fáj, ha feszít.

Elemi erővel kapaszkodott belé. Mi ez az egész? Ő is... szőke. Bizonyosságként a hajába túrt. Sűrű... göndör... Nem egyszerűen nézte, itta a látványt. Ismerte ezt az arcot. Csak később.

Fejét a férfi mellkasának támasztotta, keze kétfelől a piros pólót markolta, engedni próbált - nyugalom..., de inkább még szorított is a fogáson. Fulladt. Ő hallgatott. Az öklén át nem ment, hát próbálta a homlokán át értelmezni amaz megváltozott szívverését. Ha van változás. Zakatolnia kéne. Talán erősebb, mint átlagos, de...  de talán nem. Csak értetlen. Gábor nem kérdezett semmit. Ha legalább átölelné, de csak a karját fogja. Határozottan, mégis finoman. Természetesen, ahogyan csak ő tud érinteni. Azelőtt nem gondolkodott ezen sem.

Talán egy perc se telt el, érzékelni kezdte a szelet, ahogy belopózik a könnyű kabát alá. Indulni kéne. Nyilván ő is fázik. Lassan leengedte a kezét, majd elfordult anélkül, hogy felnézett volna. Komótosan lesétált a lépcsőn.  Nem sandított vissza. Hát persze, hisz ő sose néz vissza. Más fából faragták. Hatásosabb lett volna, ha botorkál, de nyugodt, magabiztos léptekkel közelítette meg az autót. Beül és elhajt. Egyszerű ez.

Az előszobában történt. A film jó volt, a vacsora és a bor finom, igazi lazulós este. Hol van már az első alkalom feszengése. Csaknem kiöltözve, feszes derékkal lazaságot mímelve a karfát markolászni és azon aggódni, tényleg elég művelt-e egy ilyen kaliberű baráthoz. Ma ő nyerte a sakkpartit is, abszolút kerek a világ. De ebben a kerek világban is munkanap a következő, szóval a cipőt már felvette, a kabátjáért nyúlt, de - óh, Istenem, férfilak - a fogas kalaptartó részén lógott, így a teljesen átlagos magasságával tökéletesen reménytelennek tűnt felérni. Gondolta, válltájt összefogja az anyagot, ily módon alátámasztva majd erősebb tartása lesz az akasztó alatti résznek, és simán lejátszhatja innen lentről is. Gábor közben letette a telefont, és utána lépett. Leplezetlenül derült az igyekezetén.

   - Jártam karatézni - morogta. Akkor a férfi odalépett, és kaján vigyorral két ujja közé csippentve az akasztóját, könnyedén leemelte a kabátot. Ő kifejezetten magas volt.

-          Így kell, látod?

-          Cö...

Nyúlt volna érte. Akkor feljebb emelte.

-          Valld be, hogy megbabráltad a bábukat, míg én a konyhában voltam.

-          Hééé...!

-          Vagy tettél valamit a poharamba.

-          Hééé!

-          Lehet, hogy nem is a feketével voltam...

Reménytelenebb volt, mint a fogas. Lábujjhegyre állt, de közelebb is kellett lépni, hogy elérje. Akkor történt valami. Előtte állt, lábujjhegyen. Egészen nekidőlve. Egyik keze a vállán, másikkal a kabát után nyúlt. Mint amikor az ember kiigazítja a kisgyerek által épített tornyot helyére tolva a kockákat, egyszer csak más dimenzióba került az egész mozdulatsor. Még hallotta, ahogy a férfi nevet, de sokkal hangsúlyosabb volt az orrába kúszó tiszta, finom  őillat, a szeme, ahogy csillan, a klasszikusan szép ívű ajak.  Ragadozó és vad. Összenéztek. Szinte lassítva látta, ahogy a nevetés mosollyá szelídül, a tekintetben búvó derű csodálkozássá alakul, ahogy észlelte a táguló pupillákat, a megrebbenő orrcimpát és az alig észrevehetően elnyíló szájat. Nem történt semmi. Kissé zavarodottan lejjebb engedte a kabátot, ő pedig gyorsan magára kapta, és már indult is.  A verandán megtorpant, megfordult, és mint aki segítséget kér, elmarkolta az utána igyekvő férfin a ruhát. Akkor már nem nézett fel. Nem bírok. Csak a homlokát támasztotta a mellkasának.

Visszament a házba, elindította a mosogatógépet és leült a fotelba. Ismerték egymást korábban is, de néhány hónapja valahogy gyakrabban futottak össze. Zöldségesnél, utcán, könyves boltban, kiállításon, koncerten. Beszélgetni kezdtek. Röpült az idő. Egy idő után együtt mentek. Kedvelte a világlátását. Sokszor, mintha nem is ugyanazt a darabot látták volna.  A kisvárosban mindenki tudta, hogy hosszú évek óta egyedül él, mégse szánták, esetében szinte az lett volna rendellenes, ha társa van. Így volt egész. Egyedül. Talán ezért volt kellemes a társasága. Nem vett el a másiktól semmit. Kedves volt, de maga a megtestesült fegyelem. Izgalmas személyiségnek gondolta. A közösségi oldalon nézte hogyan bohóckodik távoli barátnőkkel, barátokkal, hogy egyszer operát hallgat, másszor skandálós csimbumm zenét, amit a gyerekek a téren. Látta a tévében is. Egy komolyzenei koncert közönségének soraiban ült. Akkor nagyon szép volt. Ingrid...

Most meg alig kap levegőt. - Mi ez...? Tudod, mi ez... Nem... - Kivárt. Hátha megszólal. Megtörte volna a csendet, de egyszerűen nem tudta, mit mondhatna. Az első alkalom, hogy nem tud hozzászólni. Hogy nem tudja, mit kéne mondani neki. Vele olyan könnyű volt. Eddig. Mi történhetett...? Vele. És mi történhetett vele magával, hogy most mintha félne. Kéne mondani, hogy ne menjen? De hát mit mondjon, miért ne. És tényleg. Késő van, miért ne menjen mégis?

Nézte, ahogy lesétál a lépcsőn, lassan, szinte megállva minden foknál, mintha mind egy-egy felmerült majd lezárt gondolat volna.  

-          Holnap?

-          Érted jövök. - felelte a nő, és végre felnézett egy pillanatra. Mosolygott is. Viszonozta. Hál'Istennek.

Visszament a házba, elindította a mosogatógépet, leült a fotelba, tekintetét a nappali közepére szegezte. Kis asztal, letarolt sakktábla, rajta a fehér királynő. Szépen megmunkált alakján egymást váltják a tévé színes fényei.

Ahogy ígérte, érte ment. Már hazafelé tartottak a színházból. Nyugodtan vezetett, imádott vezetni. A férfi szerette is, ha ő vezet. Biztos keze volt, és ha kalandozni látszott is a figyelme, mindig készenlétben volt. Ez a készenlét vitte mindig előre. Előre a munkában, előre bármiben, amihez kezdett. Az azonnali válaszok. A fejében előre lejátszotta a dolgokat, meg se kellett történniük, s ha valami mégis történni kezdett, már tudta is, hogyan, merre tovább. Most is tudta, mit akar. Hazaérni. Hozzá. És beszélni vele. Már délután tudta, amikor bekopogott a nehéz tölgyajtón.  Megint összeöltöztek, mintha megbeszélték volna. Fekete garbó, zakó, fekete farmer. Jól nézett ki, magas, karcsú alakját, pasasosan széles vállát pompásan kihangsúlyozta ez a szerelés. Majd este. Megbámulták őket, mint mindig. Az emberek vonzódnak a kontrasztokhoz. Mindketten fehérek voltak, nagy, sötét szemekkel, mint a vámpírfilmek hősei. Ma tudatosan figyelte magukat, és nem értette, hogy nem merült fel eddig: összetartoznak. Valami furcsa módon és okból, de összetartoznak. Egymáshoz beszélnek, együtt gondolkodnak, nem beszélnek sem a többi emberről, sem a többi emberhez. Nincs más. És nincs ebben semmi rossz sem. Így alakult, így kellett alakulnia. A tegnap... Nos, a tegnap az már más kérdés. Csalónak érezte magát. Tisztességtelennek. Mintha meglopná a férfit azzal, hogy benne megszületett a vágy. Jól ráismerhetően, felvezetés nélkül, egyszer csak ott volt megfellebbezhetetlenül, levegőt se hagyva. Tegnap nem ment azonnal haza. A következő utcában félrehúzódott, úgy egy óra múlva indult csak tovább. Akkor már tudta, a választ a kérdésre: lehet-e köztük több, mint ami van. Végig  kellett gondolni, mi az, ami van. Átszaladni az elmúlt néhány hónapon, mozdulatokat elemezni, szavakat mérlegelni... Arra jutott, hogy a vágy nyilvánvalóan egyoldalú. Viszont a férfi szereti őt. Így nem lehet több, hiszen mi lehet több a vegytiszta szeretetnél... Helyére kell tenni újra a dolgokat, ehhez viszont újra ki kell nyitni a kapukat, újra szabadon kell ereszteni felé a gondolatokat, nem őrizhet titkot. Semmilyet, mert megölné ezt a nem minden bokorban termő harmóniát.

A konyhapultnál álltak, Gábor poharakat vett elő.

-          Na. - szólalt meg a háta mögött.

-          Na? - nézett vissza mosolyogva a válla fölött. - Milyen slendrián kezdés ez, hölgyem?

-          Na. - nyomatékosított, és közben maga felé fordította a férfit, az engedelmesen megfordult, a fél kezében összefogott talpas poharakat ügyesen a pultra kanyarítva. Figyelt.

-          Szögezzük le, hogy nincs semmilyen komplexusom.  - a nyomaték kedvéért bólintott is a mondat végén, a férfi szeme elkerekedett, de gépiesen leutánozta a bólintást. Nincs. - Sem semmilyen normálistól eltérő hajlamom.  - megint bólintás, amonnan megint nem értés. - Hiszen eleinte fel sem merült. Most jött. És most ki kell próbálnom valamit, mielőtt bármit is szólsz. - mondta. Hiába volt rajta magas sarkú, lábujjhegyre kellett állnia. Óvatosan, de határozottan szájon csókolta a férfit.

Látta közeledni az arcát. Szinte lebénult. Nem egészen értette. Komplexus? Mikor el akarta engedni, rájött, nem egyszerűen fogta, hanem markolta maga mellett kétfelől a pultot. Valószerűtlen volt az egész. Hogy ő. Hogy így. Mint a porcelán olyan az arca. Valószerűtlen.  Ez a tekintet... Gondolatban megsimította a félhosszú aranyhajat. A valóságban sose merne így hozzányúlni. Nem kerülte az érintését, nem erről van szó, hiszen orvos volt, az ő orvosa is, jól is néznénk ki, ha körülményeskedett volna valaha is. De ez a kigondolt mozdulat más volt. Olyan, amilyet annyira nem szabad, hogy soha végig se gondolta. Nem támadta le. Előbb a szemébe nézett, nagyon közel volt, próbált volna gondolkodni, de elveszett az aranybarna, tarka cirmos örvényben, egy nevetséges pillanatig az jutott eszébe, olyan a szeme, mintha egy tanácstalan kisgyerek rajzolta volna. Először zöldre, majd átfirkálva kékre, míg végül a barna mellett döntött, de egy-egy kicsi, csak egészen közelről látható csík, folt felfedte a rajz előző verzióit. Aztán hozzáért az ajka. Puhán, kellemesen, édesen. Nem tudott mozdulni. Sem viszonozni, sem elhúzódni. Nem hitte el. A lecsukódó pillákat sem, a finombőrű szemhéjat sem. Neki szól? Játék? Ha valaki, hát ő tudta, ennél a nőnél a játék a világ legkomolyabb dolga, játékban nem ismer tréfát. Figyelte magát, hogyan reagál a teste. Szíve vadul döngette a bordaközt, mintha minden dobbanással nőtt volna, hogy aztán még nagyobbat rúgjon.  Ez idáig rendben van, de minden további érzés megbotlott már az agyban: ez nem lehetséges.

-          Hát így nem lesz könnyű. - mondta a nő, és míg az előbb olyan pimaszul szembe támaszkodott vele, most mintha összement volna kicsit, mintha a vállát bocsánatkérően összébb húzta volna, és lehajtotta a fejét.

Végre meg tudott szólalni.

-          Ez irracionális. Tudod?

-          Nem az. - emelte vissza a tekintetét, .  - Miért volna az?

-          Tudom én, nem téma, de így azért már téma: a nagyapád lehetnék. Jóformán.

-          Jóformán. És nem érdekel. - sóhajtotta ábrándosan.

-          Az kevés, hogy téged nem érdekel, attól én még elmúltam hetven. Bizonyos dolgokkal nem úgy állok, ahogy... Jézusom.  Hogy jut eszedbe...  - és végre magához ölelte. Határozottan. Kicsit doktor bácsisan, mintha Kovács néni unokáját vigasztalná, a mama felépül majd. - Te még fiatal vagy. Értelek. De nekem nincs semmim, amit te keresel... Hogy is jutott eszedbe...

-          Talán fogalmad sincs, mit keresek.

   Erre nem tudott mit mondani. Jó darabig álltak ott minden értelemben összeborulva. Kimozdult sarkából az idő, tegnapok villóztak vissza jelenné és illant a jelen, mintha nem is volna bátorsága lenni, az egyedüli bizonyosság a mellkasához szorított, kicsivé kucorodott óriás lett, akinek volt bátorsága megbolygatni a lustán folyó világot. Lassan lazult fel a csend, s tisztult fel a pillanat kelleme, minden pillanaté, amíg így vannak.  Észrevétlen lopakodott elő a béke, valamiféle megalkuvás.  Irracionális. Ismételte magában, de kiürült a szó, hiszen jó volt így. Karjában ezzel a fura nővel. Pedig ostobaság az egész. Ha elengedik egymást, beszélni kell vagy mozdulni még. Nem tudta mit tehetne. „ Nem érdekli."  Mosolygott, majd megköszörülte a torkát.

-          Én jól vagyok, de negyven felé már könnyen trombózist kaphat az ember. Nem akarsz esetleg leülni vagy valami...?

-          Haza akarok menni. - felelte vékonyka hangon.

-          Nyafogsz, mint egy nő.

-          Borzalom, mi?

-          Ki lehet bírni. Cserébe jó szagod van. Ha főzni is tudnál...  - finom rúgást érzett a lábán. Minden rendben. Érezte, hogy nagy levegőt vesz, majd lassan kifújja. Eszerint valamely témában ítélet született. Pecséttel, jogerőre emelkedve. Mennyire tudta már...

-          Mennem kell.  - lépett el tőle a nő könnyedén. Arcán lenge kis derű, megfogta az ő tehetetlenül lehulló karját. - Majd hívjuk egymást. -  Tehát felállt a páncélos hadosztály. Ez baj.

 Így ismerte meg. Ilyen könnyeden, ezzel a megfoghatatlan és megközelíthetetlen eleganciával, természetes erővel, amiben elbotlott még a napsütés is, tökéletesen ura volt magának. Semmi szivárgás, hangja, tekintete épp olyan, mint egy hete bármikor. Akadt azonban egy lényeges különbség. Az a hangulat, az a nő úgy termett, mint a vadvirágok a réten, nem vetve, nem kérve, nem öntözve, a tavasz és a nyár pasztelltől a harsányig ragyogó pompás színével, illatával, gyönyörűn, ahogy az idő hozta.  Emezt meg a helyzet teremtette ide, amiből kihátrált azzal az egyetlen nagy levegővel. Szinte hallhatóan csapódtak a belső ajtók, ahogyan a nő tenyere végigsiklott a karján, majd búcsú gyanánt megszorította a kezét. Megszokott mozdulattal, mint már annyiszor, felkapta az asztal sarkán hagyott kis fekete táskát, és már ott se volt. Távolról hallotta, ahogy csapódik kocsiajtó. A motorzaj még el se ült, amikor pult másik végében hirtelen életre kelt a sarokban gubbasztó konyharádió, nagy piros szemekkel villogta a pontos időt. Tegnap ilyenkor kellett lekapcsolni a sütőt. „You can leave your hat on"

Lazán az anyósülésre dobta a kis fekete színházi táskát. Aznap este már nem gondolt semmire. Hazament. Szerette ezt a pici, kényelmes lakást, de most körül se nézett. Lerúgta a valószínűtlenül magas sarkú cipőt, sietve fürdővizet engedett, törölközőért ment, bekapcsolta a tévét, vizet ivott, közben vetkőzött. Mikor kibújt áthúzta fején a fekete garbót, tekintete a tükörre tévedt. Fél kézzel ellenőrizte a fürdővíz hőmérsékletét, majd közelebb lépett.  Néhány pillanatig ridegen méregette magát. Fegyelem. Megint. A kép szétszaladt, majd újra összeállt másképp. Nagy, sötét szemeket látott, feneketlen rémülettel. Hülye kurva. Jobb tenyere a tükörarc felé lendült, széttárt ujjú tenyere körül szétterült, majd lassan megindult lefelé a habos víz.

Hosszú éjszaka volt, kéretlen arcok kúsztak elő, pénzt számolt rendületlenül, kevés, kevés, kevés, sötét utca elején állt indulásra készen. A feketeségből egyre erősebb morgás hallatszott. Kutyák... És indult... Ujján gyűrű. Foggal húzza le és a fűbe köpi. Fut. Morgás. Újabb utca...

Hatkor kelt, ahogy rendszerint. Megtehette volna, hogy tovább alszik, de mindig aggasztotta az idő. Sose volt elég. Félretolta az este sietve magára kapott plédet és felült a kanapén.  Átfutott az agyán, hogy került oda. A hálószobában még ott lebegtek az előző éjszaka lázas álmai, képtelen lett volna a valósággal befeküdni abba az ágyba. Valóság.

Míg lefőtt a kávé, felöltözött. Utálta az eseménytelen vasárnapokat, hiszen utált aludni, és mindent, ami üres és haszontalan. Kávés bögrével a kezében bevackolta magát a számítógép elé, zenét kerített, feltette a nagy fülhallgatót, amibe Gábor szerint élőben beleférne a komplett milánói Scala, és szemét lehunyva hozzáfogott az önboncolás mazochista, ám elkerülhetetlen műveletéhez. Mennyire utálta ezeket a józan, éles szemű elemzéseket, a rendre előkerülő hibákat... Hát mindegy hány éven át neveli magát, sose lesz végre igazán összeszedett? Benne volt a pakliban, hogy a férfi köszöni, nem kér belőle, mondhatni is, hogy kalkulált ezzel, de a dolgok módja, menete, mégsem stimmelt. Az ő reakciói nem stimmeltek. Visszavonult, igen. Az szép volt, ahogy fel tudott épülni, miután szétszaladt a ménes. Vissza, magába. Biztonság. A biztonság fontos. A fájdalomra rá kell zárni az ajtót. Olyan, mint a tűz, ha nem táplálja és elzárja a levegőt, elcsitul, elalszik idővel. A fájdalom volt az, amivel nem számolt. Gábor nem bántotta meg. Sose bántaná meg, ez világos. Hiszen amióta együtt töltik az időt, olyan, mintha Isten kárpótlásul küldte volna. Mindenért. Megsebezte.  Most érezte igazán, mekkorát szúrt az az atyai ölelés, az kesernyés hangú, szelíd dorgálás." Hogy is juthatott eszedbe..." Hogy szúrhattad így el?!

Hát úgy, hogy az ember nem vak. Kislány korából is emlékszik rá, ahogy a váróban ül, Gábor kilép a szakrendelő ajtaján, biccent a betegek felé, majd elindul a hosszú folyosón valahová, látja, ahogy a hölgyek, urak tisztelettel, hódolattal utána néznek. Talán nem is tudja, milyen szép volt mindig. Akkortájt születhettek a gyerekei. Nem kaphatta meg senki. A hangjára is emlékszik. Erőteljes, kicsit karcos, de ha mosolyog, bársonnyá szelídül. Most is ilyen. Angyalszép, mintha a teremtő egy igazán jó napján csupa jó esszenciából alkotta volna, merőben igazságtalanul a többi emberrel szemben, hiszen neki mindent adott, nem kellett választania a kellem és a jó között.

Eddigi tapasztalatai alapján mély meggyőződése volt, hogy a vett jelek egyben adott jelek is. Hogy semmi sincs véletlenül, mindennek megvan az ellenoldali párja.  E logika mentén ő ebben a kapcsolatban most azért lett nő, mert jel jött: legyen az. Férfit jelzett az érzékeny, belső műszer. Megcsalta volna? Csak valami öregedési pánik tört volna rá, hogy szerelem kell, de azonnal... és igyekezetében hívást hallott onnan, ahonnan nem jött? Férfi. Gondolatban végigcirógatta az arcát, még mindig sűrű, göndörbe játszó, egykor sötét szőke, most hófehér hajába borzolt. Szeretlek. A kezére gondolt, ahogy egyszer összemérték a tenyerüket, milyen nagy, erős és mégis milyen finom. A hosszú lábakra, amint kinyújtóztatva keresztbe rakja, amikor filmnézés közben lejjebb csúszik a fotelban... a szeme, a válla... a szája... csapongott... egyszerűen nem tudta öregnek látni.

Amikor kinyitotta a szemét, a billentyűzet mellett pont felvillant a telefon. Nem fogadott hívás. Tegnapi. És egy sms.

 „Ha nem félnék, hogy rám szorul a nappalid, meglátogatnálak. Mindössze időt akartam kérni. Ha kapok, majd igyekszem jól sáfárkodni vele. G."

   Némi habozás után lecsapott az illetlen rádióra, és biztos, ami biztos, ki is húzta a konnektorból. Persze tudta, hogy később ettől majd ideges lesz, amikor újra beállítja rajta az órát és mindig túlszalad, de ez most nem volt érdekes. Elment. Töltött magának egy pohár bort, átöltözéssel se vesződött, leült ugyanoda, ahová előző este. Bár a helyzet markánsan más lett, mégis alig változott. Gondolkodni kell. Nem volt egyszerű, bukdácsoltak a gondolatok, szinte minden mondatba becsempészte magát egy momentum, egy íz, egy érzés, egy illat abból a csókból. Sikeres ember volt, viszonylag későn nősült, megszülettek a fiúk, és onnantól ő nem lázadt egyszer sem a kaloda ellen. Nem is gondolta kalodának. Dolgozott, hazament, ennyi. Aztán elszaladt az idő. Egyszer csak beköszöntöttek az eseménytelen esték, éjszakák, ő pedig elfogadta ezt. Utána se mert számolni, hány éve már. Most meg itt ez a nő. Csaknem fruskát gondolt. Ezen elmosolyodott, de gyorsan el is tűnt az a mosoly. Nem akarta megbántani. Visszautasítani se. Egyszerűen csak félt tőle. Most is fél. Itt, a fotelban. Mert ha elképzeli, hogyan lehetett volna, ha nem szalad haza, ha áttelepszenek mondjuk ide, a szomszéd kanapéra, ha mondjuk  a keze közé fogja az arcát, és ezúttal ő csókolja meg, és végigsimít a nyakán, ha a nyakába csókol, ő pedig felsóhajt azzal a fojtott, nehéz sóhajjal, mint előző este az ajtóban... egyszerűen nem merte tovább gondolni. Előre dőlt, letette a poharat a dohányzó asztalra, könyökét megtámasztva a térdén összekulcsolta a kezeit. Na ezt hogy mondjam meg neki. Mindig megvetette azokat az vénembereket, akik fiatal pipikkel mutatkoztak nagy büszkén. Szánalmas bolondnak tartotta őket, a mellettük billegő szöszkéket meg gusztustalan élősködőknek. Erkölcsi fölénye biztos tudatában szánta ezeket az öregeket, akik majd kisemmizve fekszenek fel a Szent Mihály szekerére, és a gyászolók között nem lesz egyetlen tűsarok sem.
   Ez a kapcsolat emiatt már eleve is határeset volt. Vonzotta a társasága. Megint kisiklott a vonat egy kicsit: ő is szőke. De ő az embert kedvelte. Nem ismert nála okosabbat. És lássuk be, nem volt egy szokványos cicababa. Egyfelől annak azért már kissé túlkoros volt, másfelől egy egészen jól futó kereskedelmi láncot üzemeltetett vasszigorral, és tán emiatt szép sikerrel, ez nem valami pipis vonás. Mára elhallgatott benne a hang, te is szánalmas vén bolond vagy. A kisváros lassan elfogadta, hogy itt-ott együtt jelennek meg, de még mindig el lehetett csípni egy-egy megbélyegző pillantást, egy-egy összesúgást a hátuk mögött, pedig a kezét se fogta meg soha. Legfeljebb ha nagyon nyaktörős cipőt sikerült választania, felajánlotta a karját. Ha felvállalja, ha bele mer menni ebbe a képtelenségbe, kívülről nem is változik majd semmi. Az történne a ház falai között, amit már eddig is történni gondoltak. Nem kevés lehet az irigyem. Mosolyodott el megint, felidézve Ingrid klasszikus, nőies vonalait. Szép. Igen, kifejezetten szép. Itt megint elakadt. És kívánatos. Előtérbe tolakodott a kanapés gondolat, váltogatva egymást a valósággal, ahogy a nő a konyhában letámaszkodik vele szemben és közelít az ajka. Uhh... Muszáj lesz megemberelni magát, így nem érhet véget a dolog, talán ha nem ilyen hirtelen... Tisztában van vele, hogy egész jól tartja magát. Na jó, nem egész jól, nagyon jól. De levetkőzni előtte?! Levenni az ő ruháját...? Eretnek gondolat. Kár, hogy nem katolikus, most keresztet vethetne. Mindenben a kedvére tett, de más kérdés vacsorát főzni, színházjegyet venni, és megint más helytállni, más kérdés nem ájuldozni, ha a vörös körmök a mellkasán szántanak. Uhh...Talán menni fog. Döntötte el most, és a telefon után nyúlt. Közben lélekben mégis keresztet vetett.

   Vagy ötször elolvasta az sms-t és egyre szélesebben vigyorgott. Igen, vigyorgott, nem mosolygott. Előbbi sötét gondolatai, mint fürge, fehér pillangók, reppentek a magasba, s keringtek kusza tánccal.  Idő. Hát hogyne kapna. Gyorsan megfogalmazta és bepötyögte a mobilba a választ, aztán kitörölte még vagy ötször, mert nem csak magához képest, de bármihez képest is terjengősnek találta, amikor meg végre elküldte, túl szűkszavúnak.

„Majd megvajazom az ajtófélfát. Nem sürgetlek. I. „ 

És akkor uzsgyi, rendbe hozni a lakást. Ha azonnal megkapja az üzenetet és azonnal elindul, akkor is van még legalább egy órája. Előző este ott hagyta a ruháit, ahol éppen sikerült kibújni belőlük, le kellene vinni a szemetet, porszívózni se ártana, bár az halasztható, letörölni... mostanában, ha nem dolgozott, folyton Gábornál időzött, a lakás ezért néptelensége fölött érzett mérhetetlen csalódottságában szorgos porgyűjtésbe kezdett, diszkrét szürkébe vonva a modern bútorzat fekete-fehér, piros síkjait, megülve a falat díszítő absztrakt festmények sötét keretén, az ajtók rozettáin.  Persze megengedhetett volna magának egy bejárónőt, de nem vette volna be a gyomra. Hát ki ő, hogy cselédet tartson. De jobban belegondolva ezt alkalmasint majd még újratárgyalja magával. Sürgetőbb probléma most, hogy magára is kéne némi idő, a nyugtalan éjszaka biztos nem tett jót, és a pöttyös pizsama sem a legjobb vendégváró ruha.  Sikerrel felelevenített kamaszkori emlékeivel letudott egy alapos látszattakarítást, s míg a nyitott ablakon ezer nappal ragyogott be a tavasz, kecsesen lebegtetve a hófehér, finomhurkolású csipkefüggönyt, megállt a hálószoba egészalakos tükre előtt. Egy kócos, kissé nyúzott arcú, derűs pandát látott összevissza pöttyös ruhában.

 Hátra igazította a félhosszú hajat, máris jobb... ujjait végighúzta a szeme alatt lévő árnyékon, mintha ettől helyrejöhetne az is. Nem jött helyre. Hirtelen ötlettől vezérelve ledobta az infantilis pizsama fölsőt, egy másiktól pedig az alsó részt is. Meztelenül állt. A függönyt, mintha csak meg akarná simítani, felé emelte a friss, márciusvégi szellő. Megborzongott. Összpontosítva, kritikus szemmel nézte magát. Arcát, nő létére kissé széles, izmos vállait, az húszas éveihez képest némileg elcsüggedt, de még mindig jó formában lévő kebleit, majd lejjebb siklott a tekintete. Hát igen. Erről még nem beszéltünk. Ágyéktól deréktájig, néhol felkúszva a mell vonaláig, a bal oldalon leszaladva a combig is, bimbós és nyíló virágok, tüskés indák, csak hosszas szemlélés után kivehető feliratok, lángnyelvek borították a testét, vékony sávokban kétfelől átölelve, átkúszva a csípő fölött hátra is. Szerette ezt a gazdag, színes tetoválást. Hosszú évekkel ezelőtt álmodta meg, amikor is megelégelte a korábbi műtéti hegek miatti gátlásokat. A rajz felkerült, és persze nem oldott meg semmit, de ő büszkévé tette a tudat is, hogy viseli a ruha alatt. Most először zavarta egy kicsit. Homlokráncolva állapította meg, hogy fogalma sincs, a férfinak mi a véleménye a tetoválásról úgy általában. És a szőrtelenségről általában. Róla általában. Most nem nézett ki sem üzletasszonynak, sem úrinőnek... de vitathatatlanul nőnek nézett ki. Aki vár. Rá. Elképzelte az érintését. Elakadt a lélegzete. A szél új rohamra indult, megint megborzongott.  Nőnek, persze, ráadásul egy nyúzott képű nőnek- intette józanságra magát, és a felkapva a padlóról a leszórt pizsamát, a fürdőszobába sietett.

   Úgy egy óra múlva megint a tükörnél állt, immár rendezetten, selymesre vasalt hajjal, a szokásos kevés, szemét hangsúlyozó sminkkel, farmerban és sötétzöld pólóban, amit bár harmadjára választott ki, körülbelül a huszadik próba után öltötte magára. A férfi még sehol. Nem bírt ülni, ezért fel-alá járkált a lakásban, s mint egy véletlenül mindig a telefon felé vitt útja. Nem volt új üzenet. Néha elkanyarodott a hálószoba felé ellenőrizni, elég makulátlan-e még a külleme. Nem értette, mit kínlódik, hiszen a férfi látta már kialvatlanul, sőt, párnamintásra aludt képpel is, amikor egy sok Oscar-díjas alkotásba szundított bele nála a nagy bőrkanapén és kalocsai motívumos  járomcsonttal ébredt... Nézte az órát, és nagyon igyekezett hűteni magát. A dolog le van tárgyalva. Azt mondta, jönne, ő írta, hogy jöjjön, tehát jönni fog. „Majd jőni fog, ha jőni kell..." - szavalta félhangosan, s ha már elkezdte, be is fejezte a verset. Ettől aztán kissé lehiggadt, mire elindult ajtót nyitni a halk kopogásra. A küszöbhöz közeledve már a szokásos önmaga volt, fegyelmezett, felnőtt. Tudta, hogy most ez kell, gondosan visszazárta tehát magába a gomolygó fehér pillangókat, a képzelt érintés korbácsolta, sürgető vágyat, csak annyit engedett meg magának, hogy kézen fogva vezesse be a férfit.

-          Üdv az egérvárban. - köszöntötte mosolyogva, és már húzta is be a lakásba, mintha félne, hogy a másik meggondolja magát, és elszalad.

Azt gondolta, míg várja, hogy kinyíljon a nehéz biztonsági ajtó, izgul majd, mint egy kamasz fiú, de sikerült önmagának maradni, és ellenállni ama kísértésnek is, hogy macsósan a félfára támaszkodjon, míg a nő beengedi. Bekopogott és nemes egyszerűséggel csak várt. Talán ura a helyzetnek, talán csak fáradt a szerepjátszáshoz, bár nem mondhatja, hogy nem aludt az éjjel, sokáig várta a választ a combjára fektetett telefonnal, és a szokásoshoz képest korán is kelt, abban a biztos tudatban, hogy előző nap alaposan elszúrta a dolgot. Teát főzött, és alig hitte, amikor meghallotta a telefon üzenetjelző hangját. Biztos csak a bank, vagy valami reklám. Hát nem az volt. - idézte fel a kapott szöveget derűsen. Épp zsebre vágta a kocsi kulcsot, amikor Ingrid kitárta a hatzáras, tölgynek álcázott fémszörnyet, és lelkesen, kedvesen, kézen húzva bevitte a lakásba.

Engedelmesen követte, és mert időt ígért neki, erősen remélte, hogy nem a hálóba mennek. Megkönnyebbülve ült le a nappali hatalmas, fehér bőrkanapéjára. Míg a nő konyhai elfoglaltságra hivatkozva eltűnt kicsit, körülnézett. Mindig rácsodálkozott a berendezésre, olyan volt, mintha egy unatkozó matematikus tervezte volna egy jobb pillanatában. Ha valaki csak elmesélné neki, borzalmasnak képzelné, pedig voltaképpen összhatását tekintve kellemes és barátságos érzést keltett, dacára annak, hogy csupa merőleges, párhuzamos, fekete és fehér alkotta. Kevés színes, jobbára piros kiegészítővel. Talán az egyértelműsége az, ami nyugalmat áraszt. Nincsenek benne meglepő formák, kiszámíthatatlanul törő fények, félreérthető színek. Őszinte, szavahihető, összerendezett bútorzat. Míg zsebéből a kocsi kulcsot a fekete kisasztalra tette, szórakozottan igazított a piros terítőn. Ingrid még mindig a konyhában molyolt, ő meg nem is tudta, várja-e vagy sem.  Várta is meg félt is. Eddig olyan természetes módon volt része az életének. Hiányzott az a jól ismert, meleg érzés, hogy ott van minden mögött, számolhat vele, várhatja, jön, beszél, vagy akár hallgatnak együtt mindennemű kín nélkül. Most megborult az egyensúly. Nem hibáztatja. Ingrid nő. Az ő nőségével mindig is tisztában volt, érezte, tudta. Ha a szívére teszi a kezét, be kell látnia, soha nem voltak irányában atyai érzései, sem testvéri, de még baráti sem a szó klasszikus értelmében. Még magában is hölgynek, hölgyemnek hívta. Hölgy volt, ő pedig a hölgyhöz tartozó úriember. Ingoványos talaj. Nem csoda, ha megsüllyedt néhány elképzelés.

-          Ma lazásak leszünk. - lépett a hölgy a szobába, kezében két doboz alkoholmentes sörrel és egy gyümölcsös tálcával. Csaknem felnevetett a kontraszton. Hölgy és sör. Ez jó. Ingrid leült mellé. Illendő távolságban, de egyik lábát maga alá húzva félig felé fordult.

-          Köszönöm, nagyon figyelmes tőled, hogy nem viszel az ittas vezetés bűnébe. - fogta meg az egyik dobozt. - Egészségünkre.

-          Arra. - belekortyoltak az italba, aztán csak ültek zavart csöndben. Végül bármennyire félt is a beszélgetéstől, maga törte meg: 

-          Na jó, elég ebből - sóhajtotta, mosolyogva odafordult és megragadva a nő térdben behajtott lábát és karját, nemes egyszerűséggel közelebb húzta. Egészen közel. Az nevetett.

-          Magad vagy a megtestesült romantika.

-          Kiolvastam a témában egy könyvet az éjjel... Valami King írta. - morogta, közben tenyerét  kétfelől az arcára simította. Ez egy másik nap, egy másik kanapé, de pont úgy, ahogy kigondolta. Engedte felemelni az állát. - Most én is kipróbálok valamit. - És megcsókolta.

Ajka finoman, puhán érintette. Ingrid azonnal visszacsókolt, előbb lágyan, majd egyre növekvő szenvedéllyel, jól hallhatóan szaporább lett a légzése, keze az ing hasítékához rebbent, a másikkal összemarkolta tarkóján a hajat, mozdulataiban odaadás és követelés, akárhova tartott is, vitte magával. Könnyedén, mintha így volna a világ rendje, és azon kapta magát, hogy már a gömbölyű csípőt markolja, és ugyanúgy kapkodja a levegőt. A nő fölé térdelt, haja arany sátorként borult rájuk, s míg ajkuk csak pillanatokra vált el, érezte, mint ereszkedik lejjebb, és lejjebb. Önkéntelenül csúsztatta oda a kezét és tartotta meg a két tenyerén. Istenem. Ingrid pillanatok alatt visszaült korábbi helyére.

-          Hoppá... bocsánat, idő... megígértem. - mondta, de Gábor visszahúzta. Újra az arcához ért, hüvelykujjával végigsimította a vörösre duzzad ajkakat, megbabonázva nézte vágylázas tekintetét. Mekkorát fordult a világ két nap alatt! Amit maga mögött se tudhatott igazából, az most itt volt előtte. Félelmetes lehetőség: szerelmesnek lenni valakibe.  Most.

-          Hagyjuk azt az időt. Félek tőled, és azt hiszem, a világ összes ideje is kevés volna, hogy ne így legyen.

Nem tudott mit mondani, az arcát becéző tenyérbe csókolt. Ő is fél. A félelmétől fél. Ha látná magát az ő szemével... Hogy igenis erős és életteli, hogy őrjítő az illata, az íze, az érintése. Hogy nem érdekes, hány évet vert rá, még sose tapasztalta ezt a minden sejtre kiterjedő lüktetést... ezt a vágyat, hogy birtokolja és egyben a szolgája legyen. ...és hogy az se baj, ha ez a vágy társtalan marad... Mert amikor a minap az autó kormánykerekére borulva gondolkodott a boldogság mibenlétén, akkor nem forró ágyat képzelt, hanem hogy hozzágömbölyödve alszik el. Kicsit elidőzött ennél a gondolatnál, majd előre hajolt, és szívmagasságban egy hosszú puszit nyomott az imént kissé lejjebb gombolt férfiingre.

-          Ez van. - összegezte felszabadult mosollyal. Gábor tettetett közönnyel vállat vont.

-          Mindig is szívdöglesztő dekoltázsom volt.

-          Frászt. Az aranyra pályázok. - felelt ugyanilyen hanyagul, és mutatóujjával, mintha csak a súlyát latolgatná, megemelte a férfi nyakában vastag láncon függő szögletes medált, aztán mielőtt meggondolhatta volna magát, megint az ölébe ült, ezúttal teljesen. Nem volt ideje megállítani.

-          Terrorista.

-          Sikítani fogsz? - duruzsolta kajánul, karját a férfi nyakába fonva, olyan közelről, hogy elkapkodta előle a levegőt.

-          Be vagyok rekedve...

-          Szóval én meg csak azt akarom mondani - súgta - hogy nem félsz jobban, mint én.

Majd tovább lépünk, ha te is úgy érzed, hogy kéne. Te döntesz. Viszont gondolnod kell arra is, hogy én már mindjárt negyven... nehogy rögtön azzal kezdjem, hogy fáj a fejem...  - és ültében kicsit előrébb tolta a csípőjét.

-          Lehet, hogy mégis sikítok...  

Visszabillent, majd újra előre. Gábor mormogott valamit. Nem értette, de nagy baj nem lehetett, hiszen a következő pillanatban már keményen csókolta, és még mélyebben húzta az ölébe. Nem is értette, mi volt ez az eddigi vonakodás, fájdalmas vággyal lüktető ágyékán egyértelműen érezte, hogy nincs itt semmi probléma. Legszívesebben letépte volna róla a nadrágot, hogy világosan lásson, hogy megcsodálja, hogy megkóstolja, hogy ajkai közé véve kínozza, hogy azt érezze, amit most ő, amint a fenekébe markol és csípőjét végigvezeti azon az őrjítő íven, amely nyomán újabb és újabb emésztő tüzek gyúlnak. Mintha csak meg akarná akadályozni, hogy abbahagyja, szinte kétségbeesetten szorította a férfi kezét, a vállába harapott, majd homlokát a nyakának támasztva nyögött, holott ordítani tudott volna, talán ordított is. Teljesen elvesztette a kontrollt, gondolatai szakadozottá váltak. Előre eltervezte ezt a játékot. Abban a verzióban fordítva történt, ő maradt ura a helyzetnek, és Gábor élvezett üvöltve. Csak pillanatokra sikerült kiszöknie a helyzetből, de mielőtt akárcsak keresni kezdte volna a józanságát, visszazuhant, hogy valami elemi mélységből kezdjen szinte önkívületben emelkedni újra... és újra. Nem vetette hátra a fejét, és nem úgy feszült ívbe a teste, mint ahogy eddig történt, ha szeretkezett és sikerélmény érte, a robbanás egy egészen pici pillanattöredék volt csupán, ahogy átbillent a csúcson, a nyomában keletkező energiahullámok viszont elsodorták tudata maradékát is.

-          Jaj. - a férfi nyakába bújt. Semmi mást nem bírt kinyögni. Csúcs. Más jelentése lett ennek az egyszerű szónak. Eddig azt gondolta, jobb híján nevezték csak el így az orgazmus nehezen körülírható mibenlétét, most percek alatt bejárta az egészet a lankákon, dombságokon át, a fennsíkokig, érdes peremű magas vonulatok peremén egyensúlyozott, egészen addig, amíg már nem volt hova tovább. Gábor ujjaival a hátát, haját cirógatta.

-          Édes, édes, édes... - összenéztek, halkan felnevetett - Elképesztő. Neked ehhez férfi sem kell. - Megindultságában bár a hisztéria határán, de nevetett ő is.

-          Basszus... bele a gatyába. - nyafogta.

-          Mint a tinik...  - zavart kuncogással szorosan összeölelkeztek - Még a végén mehetünk leckét írni...

Halálosan zavarban volt, ugyanakkor kimondottan élvezte is a szituációt. A nap még sose sütött ilyen fényesen, mint ezen a tavaszon, mint pont ezen a napon. A parkoló csenevész díszfái tövében verebek vettek korai porfürdőt és íze volt a szélnek. Egyszerű bevásárlás, hányszor mentek már együtt boltba... De most direkt a hipermarket betonplaccának legtávolabbi zugában tették le az autót. Elcsitította a motort, cinkosan összekacsintottak, aztán kalandra fel. Ingrid szállt ki hamarabb, ő még bezárta a kocsit, aztán történelmi pillanat következett, beérte őt, egymásra néztek, és megfogta a kezét. Úgy érezte, ahány szempár csak létezik a világon, most mind feléjük fordul, várta is, hogy majd kínos lesz az egész, de be kellett látnia, csak egy pillanatig volt az. Ingrid ragyogott, mintha nem csak a haját vonta volna aranyba a nap, hanem az egész lényét, tekintetében egészen új fények gyúltak. Eleven volt és boldognak tűnt. Vele. Szellős távolságra lépdeltek egymástól, hogy jól látsszon összefont ujjú kezük. A hatás nem is maradt el, hiszen a kisváros ismert figurái voltak. Ő meg egyre jobban élvezte a helyzetet: itt ez a remek csaj és az övé. A bevásárlókocsikhoz érve még rá is tett egy lapáttal, maga elé húzta a lányt, és míg az a helyére illesztette az érmét, tettetett szórakozottsággal a fenekére paskolt afféle „igyekezz már cicám" mozdulattal. Még az ismeretlenek is megbámulták őket. Akadt, aki jól észlelhetően egy pillanatra elfeledte, merre indult, valaki más hirtelenjében köszönni is elfelejtett, megint más lesütött szemmel bökte oda, hogy „Jó napot kívánok, Főorvos Úr... Kezit csókolom...", idegen nők stírölték lopva, mit tudhat, férfiak nézek rá szinte vallásos tisztelettel.  De meglepetésére szép számmal akadtak olyanok, akik egyetlen pillantással napirendre tértek szokatlan párosuk láttán, vagy egyenesen kivirultak idilli kettősüktől, és bár kerülve a szemkontatkust, értő mosollyal figyelték ezt a furcsa harmóniát.

Még ott, a kanapén összebújva megbeszélték, hogy valahonnan innen kellene megfogni, elkezdeni a dolgot, időt nyerni. Mert elég messzire vitte ugyan őket a délelőtt, de mielőtt tovább lépnének, kellene valami rutin ebben a felállásban is, hogy most így tartoznak össze. Hogy most másképp akarják egymást. Külön-külön és együtt is meg kell emészteni a látszólagos össze nem illőséget, össze nem egyeztethetőséget, amiben persze Ingrid, azt mondja, nem hisz. Ő szabad gondolkodó. Korábban egész más témától kanyarodva ide, beszélt már erről. Hogy számára az embereknek nincs kora, sokszor neme sincs, egész egyszerűen csak emberek. De ki tudja tágítani ezt még egyszerűbben élőlényekre is, hiszen lehet valaki kutya, macska, kismadár, élet és kész. Csak egy másik faj. A maga nemében ugyanakkora értéket képvisel, mint egy agykutató. Akkor nevetve megköszönte, hogy nem sebészt mondott, végül kiegyeztek egy politikusban. Talán ezért sem gondolta ezelőtt soha végig, mi is köti valójában hozzá. Hiszen lehetne kutya, macska, aranyhal, mosónő... úgy tűnt, egyre megy.

Mire a pénztár felé vették az irányt, a fémrácsos kocsi szépen feltelt nem egy egyszerű vacsora, de egy komplett, húszfős díszebéd kellékeivel.

-          Gyufa! - emelte fel figyelmeztetőleg ujját Ingrid, persze, hogy igaza volt. Nála a modern konyhatechnika iránti rajongás kimerült az elektromos kávéfőzőben, eleget ugratta a lány emiatt, no meg hogy a hűtőjébe is nyilván még úgy hozatja a jeget. Most megfordult és lehajolt a még beszerzendő termékért.

Mindig lenyűgözte a hajlékonysága, most is hiába volt rajta egy újabb, általa „óda a bokatöréshez" fantázianévvel illetett lábbeli csoportba tarozó magas sarkú cipő, minden nehézség nélkül hajolt nyújtott lábbal a pénztár futószalagja alatti alsó polchoz. A helyzet újdonsága mindössze abban állt, hogy ezúttal nem a hajlékonysága nyűgözte le, figyelmét a formás fenék kötötte le, nem elhanyagolható mértékben. Nagy levegőt vett. Gondolatban megmarkolta kétfelől, mögé állt, és... és szerencsére nagyon hamar meglett az a gyufa. Ingrid a szalagra helyezte, majd más dolga épp nem lévén, felé fordult. Nézte. Hosszú másodpercekig tűnt megszűnni a világ, csak ez a szempár volt, ez a lélekmerülés, ez a szomj. Kell. Meglepődött magán. Már délelőtt is. Úgy tűnt, hogy menne, hiszen veszettül kívánta, és amikor érezte megvonaglani magán azt a csodálatos tapintású, ízű, gyönyörű, erős, fiatal testet, piszokul szenvedett, utána pedig elég nehezen higgadt le.  De amíg ott volt az a kis talán... Nem akarta elrontani. Csak vissza kell rázódni kicsit, ebben már biztos volt. De vajon ki a kompetens kimondani, hogy na most készült fel. Úgy gondolta, azt remélte, érzi majd. Hogy az majd akkor lesz, ha nem szól a vészcsengő, ha ő is el tud veszíteni minden kontrollt, ha a szolgán felül kerekszik az úr és birtokot akar. Elvenni, nem pedig megfelelni.  E pillanatban nem tűnt távolinak. Akkor sem, ha azt kellett észlelnie, hiába kapkod utána, minden gondolata szétgurul, mint a cérnáról leszaladó gyöngyök, amikor Ingrid így néz rá, ahogyan most. Mintha a világ eleje, közepe, teremtője lenne. Atyavilág. Szerelmes.

A hátán feküdt. Nem tudja, mire ébredhetett fel, kellemes álma volt. Még mozdulatlanul lajstromba vette egész testét, végigjárt minden sejtet, sehol nem zsibbad, sehol nem fáj, sehol nem kényelmetlen, egyszerűen felébredt tehát, semmi különös. Akár fel is kelhetne megnézni, mennyi az idő, de édes lustaság járta át. És öröm. A puha ágynemű finom érintése, a lepedő hűvös simasága, ahogy odébb tette a kezét. És az egyenletes, mély lélegzetvételek mellette. Békés. Odafordult. Gábor egyik keze a hasán, a másik, hozzá közelebb eső, szinte teljesen kinyújtva mellette, feje félrebillent. Talán szakmai ártalom, most is fehérben volt, pizsama ellen ugyan gondosan beoltva, de fehér pólóban és boxeralsóban. Óvatosan felkönyökölt, és finoman, hogy fel ne ébressze, adott egy óvatos puszit a férfi szívére. Szerette nézni, ahogy így elnyúlva alszik. A hosszú lábait, karjait, lapos hasát. Hogy a fenébe' maradt ez a pasas ilyen jó bőr? Na igen, a tenisz. Amire őt sose lehetett rávenni. A sporttal nem volt gondja, de sose értette a férfiak labdajátékokhoz való vonzódását.

Az alsót szándékosan nem nézte. Még titkon sem. Ominózus délelőtt óta eltelt három hétben intimitás terén igyekezett a kialkudott határokon belül maradni. Nem mindig volt egyszerű, hormonjai néha teljesen váratlanul indítottak offenzívát ellene, de állta a sarat, semmiért fel nem adta volna az ilyen csendes, szép éjszakákat, hiszen amikor boldognak képzelte magát, erről álmodott. Hogy itt fekszik mellette, odabújhat, érezheti a melegét, a légzését, a karját, ahogy félálomban átöleli. Boldog volt. Világa sarkaiból fordult ki, egyelőre mégis tökéletesnek tűnt ez az új élet.  Új időszámítás. Azon kapta magát, hogy egyre nehezebben megy be dolgozni, de mert a semmittevés mégsem az ő műfaja, nem faragott a munkaidőn, mindössze már volt miért haza sietni.  Haza. Hozzá. Jóformán összeköltöztek, minden szabad percét itt töltötte. Kicsit megritkultak a színházas, mozis esték, megszaporodtak ugyanakkor az otthon filmezések. És milyen jó is volt elszundítani mellette vagy épp nevetni, ha ő belehorkolt egy-egy kulcsjelenetbe, vagy beszélgetni hajnalig a sötétben, szerette hallgatni a történeteit... az előtte világról, hogy mit csinált éppen akkor, amikor nem is sejtette, hogy ő megszületett... és úgy aludni el két mondat között, hogy feje a vállán pihen, vagy csak fogják egymás kezét.  Jó volt így, éjjel fölébredni, és végiggondolni a dolgokat. Ilyenkor mert igazán ellágyulni, nézni az arcát, mutatóujjával észrevétlen végigsimítani a homloktól az orron át az állig, a nyakon át és tovább a mellkas alsó részéig. Ő ezt nem értheti. Gyönyörűnek látja, és csodának érez minden lopott érintést. Néha egyszerűen csak egyik pillanatról a másikra elöltötte valami vad életöröm - elegendő volt a tudat is, hogy van, él valahol. El tudta hinni, hogy képes lesz így élni, nőiségét teljes diétára fogva, ugyanakkor lélekben, gondolatban, szívben gyönyörűségesen jóllakottan. Olyan egyszerűen rakódott nap napra, perc percre. A szerelem szó talán túl egyszerű, nem fed le mindent: kapocs volt köztük.
Azelőtt nem vállalta fel senki. És ő se vállalt fel mást. A férfiak amennyire vágyták a csaknem arroganciába hajló dominanciát az ágy környékén, annyira nehezen viselték az utcán, a hétköznapokban. Tudta, hogy ő az, aki eltér az átlagtól, nőnek túlontúl összeszedett és céltudatos, mégse tudta a férfiakat teljes értékű férfinak látni. Végső soron szánalmas puhány volt valamennyi, a behódoló éppúgy, mint aki próbált lépést tartani. Egy időben annyira elege lett, hogy tudatos döntéssel szakított a saját korosztályával. Egy szinte épp csak huszonéves futár fiú szeme akadt meg rajta. Naná, hogy észrevette, de pillanat szülte szeszélynek könyvelte el, míg egy este meg nem csörrent a telefonja. Mi lenne ha... Hát világraszóló szex lett belőle. Imponált neki, hogy a fiú nem körülményeskedett, fütyült rá, jó-e neki, önző volt és kicsit erőszakos. Aztán pár alkalom után elpuhult ő is. Meg akart felelni. És kire, mire  vágyhatott volna még?! Méltatlan befejezéseken és kezdeteken merengett... figyelte, hogyan élnek mások, aztán döntött.   Nincs szüksége párra. Miért ne születhetne valaki egyedüllétre?! Megöregedett - határozta el, a földi örömök ezen része nélkül remekül meglesz.  Ezután már könnyűnek érezte magát. Valóban megnyugodott. Évek teltek el így, békés eseménytelenségben, és egy idő után már valóban nem léteztek számára férfiak és nők. Emberek voltak. És ő is csak egy ember lett. Sokat dolgozott, szerette a munkáját, jókat olvasott, csodálatos zenéket hallgatott, kiállításokon borzongott...  Aztán jött Gábor. Gábor, aki megkezdte közben a hetvenegyet is, mégis megvolt benne minden. Ha valaha megfogalmazta volna pontosan, ki az, akit keres, egyértelműen ráismerne: ő az.

Óvatosan bebújt a férfi kinyújtott karja és teste közötti résbe, és elvackolta magát a vállán. Mosolyogva gondolt rá, hogy most jönne az a rész, amikor kicsit megébred és félálmában átöleli, de hát ez itt a valóság, a kedves úgy aludt, mint akit leütöttek.

Nézte a tarkaruhás, arany ékszerekkel gazdagon megrakott  hölgytársaságot és a körülöttük tanácstalanul tébláboló kopaszodó urakat.  A gyengébb nem pillantásaiból egyértelmű volt, hogy a tőlük nem messze álló hozzájuk igen hasonlatos csoport viselt dolgait tárgyalják és viszont. Talán valami kardinális divat elleni vétség lett itt elkövetve, esetleg valamelyikük gyereke, unokája nem jutott be a megfelelő egyetemre, skandalum! Esetlegesen valaki szarvakat növesztett valaki másra... Hétköznapi tragédiák.  Pletyka. Amennyire vissza tudott emlékezni, mindig így volt ez, némelyek mintha kifejezetten a szünetekért járnának színházba, operába. Tanulmányozta egy darabig a szintén mindig jelen lévő  szerény szürke-feketéket. Ezek olyanok voltak, mint ők maguk, legszívesebben azonnal visszatuszkolnák az előadókat a színpadra. Ingrid még nem került elő a mosdóból. Ahány nő eltűnt a mögött az ajtó mögött, nem is csoda. Felfázásidény. Volt  alkalma tovább nézelődni. Épp csak serdülő korba lépett gyerekek, arcukon rosszul leplezett szenvedéssel, akiket az elvárható szintű zenei műveltség elsajátításának igényével hoztak a szülők, elvégre Puccini alap... aztán kékfarmeres szörnyek. Mint afféle férfiember, sose tartotta különösebben lényegesnek, ki, mit visel, de az opera palotájának neoreneszánsz folyosóin a kitérdelt farmernadrágok még számára is szinte istenkáromlásnak tűntek.

A jelzésre a közönség lassan visszaszivárgott a nézőtérre. Ingrid még sehol. Aggodalmasan nézte a  folyosóvégi ajtót, ami mögött még a szünet eleje táján eltűnt. Eleve itt mosdóba se szokott menni. Most meg... remélte, nem lett rosszul vagy valami. Kézenfekvő megoldás lenne felhívni, de a nő régi rossz szokása volt, hogy a műszerfal tetejére teszi a telefont, ami aztán egy-egy nagyobb fékezésnél lelkesen pályára áll és elhúzva a válluk között eltűnik a horizonton. Most késve érkeztek, nem volt idő megkeresni, bár ha megkeresték volna, valószínűleg akkor is ki lenne kapcsolva. Hiába lehet levenni róla a hangot, Ingrid a teljes hatástalanítás híve, mondván, jár neki néhány óra, amikor egészen biztosan utolérhetetlen.

A dolog kezdett gyanús lenni. Előbb azt gondolta, majd megkéri a folyosófelügyelő hölgyet, nézzen már be, hol akadt el a kedves, de a hölgynek nyoma se volt. Na tessék! Hát így vigyázzák ezek a csöndet. Bekopogott, benyitott. Ingrid épp a kezét törölte. Papír zsebkendőbe, megint egy rigolya... utálta a kézszárítót és a köztörölközőt.

-          Tiszta gáz. - vigyorogta. - Csizmazipzár kontra felsőrész. Nem tudtam eldönteni, hogy csizmával a nyakamban vagy inggel a térdemen menjek-e ki. Abban se vagyok egészen biztos, hogy egyáltalán végül pisiltem-e.

Most megint olyan szép volt. Ahogy így nevetgélt. Az arcán pír, nyilván dühös volt az előbb még.

-          Elnézést, hogy rád törtem - dörzsölte meg tétován a tarkóját, majd nagy levegőt véve beljebb lépett és hátulról átkarolta a nőt - de miután fejben már leforgattam néhány Vészhelyzet epizódot, valamint egy-két logikátlan, ám igen hatásos horror jelenetet, muszáj volt. Van még itt valaki, aki mindjárt vén szatírt fog kiáltani?  

-          Csakis én. De még meggondolom, sikítsak-e. - a tükörből nézték egymást. Végigsimított a nő haján, le, tovább a karján. Aztán megfordította. Kutya baja. Muszáj volt megcsókolni.

-          Mindig ez a hülye divat. Legközelebb mamuszban jössz. - mormogta két csók között. Ingrid a nyakába fonta a karját. Ő most a derekát ölelte át, a hátát simította végig. Olyan természetes volt ez a pózok nélküli szimpla ölelkezés. Pont olyan, ami lehetett volna száz éve, kétszáz éve vagy ugyanennyi múlva. Férfi és nő. Most nem nézett a tükör felé. Amikor így voltak, azt nem szerette látni még a hűtőszekrény tükröződésében sem. Most nem akart kérdőjeleket, jár-e neki ez, joga van-e hozzá. Olyan meseszerű volt ez így, összefonódva a beszűrődő opera borzongatóan szép harmóniáival.

Ingrid fejét félrebillentve a vállgödréhez bújt, bal keze lecsúszott a mellkasára, lenézve látta, a hátrahullott haj által szabadon hagyott kívánatos fehér bőrt, és hirtelen ötlettől vezérelve félresöpörve mindenféle jogosultsági kérdést, a nyakába csókolt. - Finom vagy. - suttogta, és alátámasztandó még végig is harapdálta óvatosan a váll irányába. Érezte egy pillanatra berogyni a lány lábát, elkapta, és neki döntötte a mosdósor szélének. Ajka folytatta a vándorlást, közben ügyesen kioldott három gombot a bűnös ingen. Mire elérte a melltartó csipkeszélét, csípőjével már egészen odaszorította a mosdóhoz, nagyon kevés és mégis nagyon sok volt az a pár ruhaszövet, ami még elválasztotta őket. A hely és az idő hiába nem tűnt túl alkalmasnak, egyszerre csak rádöbbent, ez most  az az este. Az a bizonyosság, amire várt. Elképzelte sokszor, milyen lesz majd, amikor tenyere a mell puhabőrű halmára kúszik, tudta, mi lesz, mi legyen a következő mozdulat. Képzeletben. Ez meg itt a valóság. A valóság pedig felülbírált és felülmúlt minden tervet, előre kialkudott érzéseket, reakciókat. Tenyere bátran, célratörően kúszott fel az ing alatt a lány derekán. Egy pillanatra eltávolodott, hogy szemügyre vehesse így, hátravetett félrebillentett fejjel, odaadón, látva saját kezét a fekete selyembe rejtett lágyságra simulni. Az első intim érintkezés tapasztalatai alapján számított valami vadmacskás ellentámadásra, de amikor összenéztek, már tudta, nem lesz támadás, Ingrid megadta magát. Szemében most a mindent látta. A Mindent, aki azt csinál vele, amit akar. Az aggodalmas aprólékossággal összegondolt  tervek odavesztek, nem tartott semmi rendszert. Szabad kezével a lány hajába markolt és csókolta, a másikat hátracsúsztatta, onnan le, egészen a térdig érő szoknya széléig, majd az anyaggal a kezében vissza. Nem emlékezett, hogyan jutott be a harisnyanadrág szorítása alá, hogy találta meg a bugyi elülső szegélyét, csak az érzésre az ujjain, a tenyerén, ahogy milliméterről milliméterre halad a bársony simaságon lefelé, és egyre forróbb, egyre finomabb, egyre selymesebb. Mindene dübörgött. Ingrid látványnak is több, mint izgalmas volt, ahogy ott állt fél kézzel belé kapaszkodva, másikkal megtámaszkodva hátul, felgyűrt szoknyája alól elővillanó kissé széttárt fekete harisnyás combokkal, jóval térd fölé érő fekete lakkcsizmában, és a combok közt, a ruha redőinek takarásában az ő kezével, ahogy egy parányit előrébb tolja a csípőjét, jelzésképpen: még. És beljebb. Engedelmeskedett. Ingrid odakapott. Arcán hitetlenkedés, és egy épp csak átfutó szabadkozó mosoly. Otthagyta a kezét. Együtt mozogtak. Éppen csak, de benne járt. Aztán mélyebben és merészebben is. Részegítő volt az az ellentmondásos feszes puhaság, ami körülzárta, ölelte, szorította ujját, ujjait. Ingrid, ha ránézett, többször is, mintha mondani akart volna valamit, de végül csak kapkodta a levegőt. Extázis. Egy gyönyörű nő gyönyörű extázisa.  Megcsókolta, visszacsókolt, érezte kigombolódni a nadrágot, a cipzárba akasztott ujjat, ahogy lassan araszol lefelé. Már nem akarta, nem tudta megállítani. Egyszerre volt hihetetlen és nagyon is valóságos az egész. Most mindjárt hozzáér. És aztán megtörténik.  Egyetlen sor hitvány anyag.

Úristen. Ingrid ujjai visszakúsztak az alsónadrág széléhez, közben meg-megérezte a köröm őrjítő karcát a pamutszöveten át. Ő is visszaindult megkeresni a harisnya és a bugyi szélét. Mindjárt.

A felvonás a végéhez közeledett. „Mai nessun m'avrà" - Nem leszek senkié... a beszűrődő zene alapján mégis volt még vagy húsz percük. Lassan átcsúsztatta a csípőn a zavaró ruhaneműket, az övé még a helyén volt, de nem bánta, ki nem zökkenve a véget nem érő csókból mohó kezekkel bejárta újra meg újra ezt a varázslatos meztelenséget.

Egyszerre hallották meg a zajt a folyosóról. Mire odafordultak, már nyílt is az ajtó. A belépő nőnek jószerével szeme se rebbent. Letette a legközelebbi mosdó szélére a tiszta kéztörlőket, majd udvarias köszönéssel visszavonult.

Pár másodperc döbbent csönd után kitört belőlük a nevetés.

Kint esett az eső, olyan intenzitással, hogy a ruhatárból kilopott kabátjaik felvételével nem is fáradtak.  Ronggyá ázva értek a kocsihoz. Betoccsantak az ülésekre. Ő hátradőlt, lehunyta a szemét. Nem sokára érezte, hogy Gábor fölé hajol, egy darabig nézi, majd nagyon-nagyon finoman, érzékien megcsókolja. Mégis van tovább. Ki se nyitotta a szemét, úgy vallotta be:

-          Szerintem én most nem tudok vezetni. - magyarázatképpen térdére vonta a férfi kezét. Reszketett megállíthatatlanul.

Furcsa volt így hazaérni. Gábor előzékenyen átengedte a fürdőszobát, mondván, hadd melegedjen át minél hamarabb, pedig tudták mindketten, hogy nem a hidegtől reszket. A forró víz merőben logikátlan ugyen, de lehűtötte, megnyugtatta, ellazította. A vágy persze halk zsongással ott maradt, zsiborgott, dúdolt a bőre alatt. Egy darabig szabódott, hogy mit vegyen fel, aztán rájött, e pillanatban, bezárkózva a tisztálkodóhelyiségbe, nagy választék nincsen. Pizsama, köntös. Odakint egy pohár finom vörösbor várta. Gábor épp csak a kezébe adta, koccintott vele, beleivott a magáéba, futólag megcsókolta, és egy mindjárt jövökkel eltűnt a fürdőszobában.

A kecses pohárral együtt bevonult a hálószobába. Izgulni kezdett, mint valami kislány az első komoly randi előtt. Legszívesebben egy szuszra lehajtotta volna a bort, és aztán még egyet és még egyet. Szűziesen leült az ágy szélére, majd felugrott és lekapcsolta a nagyvillanyt, fel a kicsit. A szobában nem volt tükör. A dolog kétesélyes. Vagy hozzásápadt a háló csupa fehér bútorzatához, vagy szexi kontrasztot alkot vele az égő arcával. Mielőtt végképp eluralkodott volna rajta a pánik, bekapcsolta a tévét és kikereste a kedvenc ismeretterjesztő csatornáját. Kibújt a köntösből, poharát, amiben illendően hagyott egy kortyot, az éjjeliszekrényre tette. Kényelmesen elhelyezkedett az ágyon, és próbált a műsorra figyelni. Semmi gáz. Óráknak tűnt, mire Gábor a szobába lépett, rajta a szokásos főorvosi fehér. Elhaladt az ágy végénél, az ablakig ment, hogy behúzza a természetesen szintén fehér sötétítőt. Ijedt tekintetét látva elnevette magát.

-          Nyugi kislány. Most minden ajtó zárva van. - Szeretett volna ugyanilyen könnyed lenni, lázasan kutatott az agyában valami frappáns válasz után. Gábor közben kiment, majd visszatért a megkezdett borosüveggel. - Úgy látom, előbb leinnád magad. - Nevetgélt. Megtöltötte a poharát.

Nem ivott. Megfogta a férfi kezét, és lehúzta az ágyra. Arcán mosollyá szelídült a nevetés. Engedelmesen hanyatt feküdt, figyelmesen nézte. Ő pedig, mint éjszakánként titkon annyiszor, ujjával megrajzolta magának homlokától indulva a szép ívű orron át lefelé, az ajkaknál elkalandozva. Most nem érezte magát dögösnek, mint az opera mosdójában, most csak azt érezte, hogy szereti ezt a férfit. Fölé támaszkodva... nem is nézte, itta. Mintha először vagy utoljára látná, és nem akarná soha elfelejteni. Tudni akart a tekintetében minden fényt, minden árnyalatot, az arcán a legapróbb rezdülést, minden finom ráncot. Eltenni, beépíteni, hogy bármikor előhívható legyen, mert nem lehet ezután egy perc se, hogy nélküle legyen. Talán ki kéne mondani. - Gábor finoman a derekára tette a kezét, és tekintetében alig leplezett derűvel kérdezte

 - Mégis bepiálsz előbb?

Végre elnevette magát ő is. Mi ez a para?  Ez ugyanaz a pasi, akinek a keze másfél-két órája még a lába között volt. Felült törökülésbe, elcsípte a poharat, és egy hajtásra kiitta.

-          Na most aztán... - kezdte fenyegetően, a férfi persze halálra is rémült, erkölcsösen magára rántotta a takarót, és a nyomaték kedvéért  maga elé tartott egy kispárnát is. Némi  közelharc után a jobb sorsra érdemes párna egyszer csak messze repült a szemérmes doktor kezétől, a takarót pedig teljes hosszában leváltotta ő.

Gábor ölelte, ő ráforrt, agyában hol a mosdó jelenetei jártak, hol az elkövetkezők. Elügyetlenkedett a pólójával és viszont. Az igazság pillanatai. Feltérdelt fölötte, hogy jobban látsszon. A férfi szeme jócskán kikerekedett a bőrét borító kavalkád láttán, de inkább elragadtatott volt, mint elborzadt. Hagyta, hadd nézze, érintse meg.

-          Sejtelmem se volt, hogy ennyire szereted a tetkós rágót. - szólalt meg végül rekedten.

Tenyere és tekintete feljebb siklott az immár teljesen fedetlen mellek felé, érintése leheletfinom volt, aztán visszahúzta őt maga fölé, és meg is kóstolta egyiket a másik után, majd tovább emelve testét, mint egy könnyű kelmét, tovább haladt a színes virágok mentén. Mozdulatai egyre határozottabbak lettek. Lefejtette a pizsama alsó részét is róla. Immár teljesen meztelenül támaszkodott fölötte.  Reszketett. Mikor a férfi ajkai elérték a szeméremdombot, és elidőztek ott, már hangosan, leplezetlenül nyögött, csípője mozgásával próbálta irányítani. Gyerünk, tovább! Apró villanásokig volt tovább. Édes, kegyetlen játék. Gábor az ölére vonta. Fenekébe markolt, mélyre húzta, majd elengedte, és újra. Csaknem úgy, mint legelőször. Csakhogy ezúttal rajta már nem volt semmi, már szemérem sem.  A helyzet folytán pontosan érezte, hogy a rajongás a másiknál sem állt meg a szívtájékon, s míg az első alkalommal csak vágyott rá, most tudta, meg is fogja tenni, félre fogja dobni azt a nadrágot. Érezni akarta minden lehetséges módon. A férfi nyakától indulva, harapva, csókolva, nyelvvel simítva indult meghódítani. Maga se tudta pontosan, mikor és hogyan került le az alsó, a hajába markoló kezeket érezte, hallotta a meglepett kiáltást. Kétes dicsőség, de ebben jó volt mindig, hát folytatta, kínozta, közben izzott maga is, míg nem egyszer csak a hátán találta magát. Gábor fölé könyökölt, térdével széttolta a combjait. Itt megálltak egy pillanatra. Amíg behatolt, nagyon lassan, őrjítően lassan, a szemét, az arcát nézte. Nem akart uralkodni a vonásain, talán nem is tudott. Ezt várta, ezt vágyta, remélte, tudta. Ezt az érzést, amikor akkor is kell még, ha fáj, ha feszít. A vállizmok játékát az arca előtt, a farizmok erejét a tenyere alatt, ezt az erőt, ezt a ritmust, ezt a hosszan felfelé nyújtott nyakat. Mint a farkas, ha ösztöne a Holdnak feszíti.  Ezt az örvényt, ezt a hegyet, tengert, égzengést, csillagrobbanást...  Ezt az üvöltést.

Egyedül ment reggelinek valót venni. A lány még amúgy is aludt, neki meg szüksége volt egy kis magányos sétára. Bemehetett volna persze a sarki pékhez is, Ingrid talán többre is értékelne egy jól fejlett kakaós csigát, mint egy salátát, de a hippokratészi eskü rutinosan tovább lökte a városközpont irányába. Kerülővel ment, hogy átvághasson a parkon, szeretett erre jönni. Különösen ilyenkor. A tegnapi esőt már kezdte felszárítani a nap, szinte pár lépésnyire tőle kis párapamacsok, lebegtek a fű fölött. Csak a tavasz meg az ősz képes ilyen mesebeli tájat festeni. Na meg a nyár és a tél. Idővel mindent megtanul szeretni az ember. A legapróbb részletet is, minden kis parányt, ami az élethez köti. A harmatcsepp, ami korábban egyszerű víz volt, és az ember betéve tudta a fizikáját, kémiáját, bizonyos kor felett igazgyön

Megült az est a házfalon,
sarokba bújt a szó,
szurokszemében indulattalan kohó

a szánalom.
Csend lóg.
Szerelmeim, ha számvetem,
szakadt harisnya,
lerongyoló való köszön felém a szegleten.
Irányt ha mégis váltanék,
agyamba mart a minta,
ne hozz telet, ne még,
s lélekszakadva fut felfelé a szem.
Komor, mogorva kor kering,
ütemtelen dobog, s dohogva rendre int,
csend lóg.
Sötét csepeg.
Cserép alól csorog,
ecsetvonásnyi fényt se hagy a csend,
felém se néz, hogy éppen ott megyek
kutatva félvakon,
letűnt szegény szerelmeket,
megült-e vajh,
amint  az est a házfalon,
akár csak egy,
amint gyerekszemekben ül a fájdalom,
ha nincs kenyér,
vagy lóg,
akár a csend,
akár a szó,
ha tetten ér,
akár lopott kabát
a gyáva vállakon.
Sötét csepeg.

Rezignáltan bámulom a szemközti szekrény súlyos harmonikaajtaját. A mécses tartóval szándékosan lefojtott gyertyafény és a tévé halvány villódzása sem tette túl érdekessé, holott igen finom darab, általában szeretem nézni.

…és azt akarja, hogy hozzáköltözzek… már nem szed semmit… hát én meg nem tudom… most nem azért… …. mondtam az anyjának is, hogy de figyelj…

Keresztben felteszem a lábam a dohányzóasztalra, kicsit lejjebb csúszok a kanapén. Lazuljunk. Áttérek a fekete nadrágszárból  jajfehéren előbúvó lábfejem tanulmányozásába, néha elkalandozom a bíborra lakkozott, szabályos körmök felé. Szeretem ezt a lakkot.
Mit mondjak neki. Hogy a sztori klasszikus?
Épp most  basszák el azt, ami még megmaradt az életedből? Pont most vágják el az útjaid? Visszamenőleg vetéltetnek el anyáddal. Ő mit mondana? Az a gyerek majd megszületik, te pedig vagy szépen muzsikálsz, értsd: csöndben és engedelmesen, vagy utcára kerülsz, és a kölyködet se látod többé, mert amikorra hozzájutsz, már utolsó senkiházi leszel a szemében. 
Csendben és engedelmesen. Ez nem te vagy.  Fogalmad sincs, ki vagy.  Én tudom. A múltkor azt írtad, szeretnél a fejembe látni. Hát most meglepődnél.  „Tanulj, fiam.” Anyád ezt mondaná. Én hozzátehetném, hogy segítek. De elhinnéd-e, hogy nem várnék semmit cserébe? És én elhinném-e magamnak, hogy tudat alatt sem…  Elhinném. Elfojtásban verhetetlen vagyok.
Nem mondok semmit. Fogom a kezét. Neki nehezebb. Elé a szekrény csaknem plafonig érő tükrös része jutott.  Ő látja magát.

Szeretem…

Fogalmad sincs. Semmiről. Mindent összekeversz. Ez még szarabb sztori, mint a mosógépes az öreglánnyal. Az ugyanis őszinte volt a maga nyersségével. Szimpla baszás. Hogy mondod majd neki, hogy „én is”?! Hát simán, cica. Ahogy eddig. A kiscsajnak azért kellesz, mert nélküled arca sincs. És te látod, hogy nincs. Se arca, se hangja, se gondolata… hisz ezért vagy itt. Azt mondtad, nem tudod, mi volt veled.  Valami hülye, leküzdhetetlen vágy hozott. Te mondtad. Én meg pár perce azt, hogy a hűség nem elhatározás kérdése. Vagy van, vagy nincs. Amikor az ember szerelmes, nincsenek kérdések, tévutak, semmi. Világközepe és világvége van. A kettő közt semmi. Se távolság, se idő.  Tehát ha szerelmes az ember… most akkor miért is ülünk itt? A kezed hol keresztbe fonod, hol felteszed a fejed fölé. Akarsz, nem akarsz…  Nem megyek közelebb. Már nem. Hagyjuk.

„Nem tudom… az anyjáék azt akarják…” 

És mondja – te mit akarsz, ez volna a lényeg - fejbéli diktafon be, vetítés indul.
Pár órája, amikor először megcsókoltam, vártam a rám zuhanó lottónyeremény örömét.  Szemben az ölébe ültem. Finom volt. Valami eszméletlen üdeség, kín, kontraszt. Szeretem a kontrasztokat. Egy percre sem kerültünk harmóniába.  Nem is kerestem.  Talán csak túl akartam lenni. Kihagyhatatlan volt.  Napok óta minden szabad percem azzal a képpel indult, hogy a nyelvemmel végigszántok a gazdagon tetovált izmokon, harapok...
Haraptam. Hülye vagy, hogy pont engem akarsz -  mondtam nevetve, és amíg válaszolt, levettem a pólóját. Saját felsőmet is a hátam mögé dobtam… Szerettem a száját. A tétova érintéseket, aztán a bátrat, amikor  kioldotta a melltartóm, és tenyerébe rejtette a meztelenségem. Nézett… Mit szólok…  Nem szóltam. Nézett, beszélt…  Imádtam a rajzokat a bőrén. Szabadkozott. Én is. Aztakurva… egy ilyen pasi az én ágyamban…
Vihar… Úristen. Végül is gondolta… de erre mégse számított… nevet, befogja a szemem. Ne néééézzz. Nevetek. Jééézusom. Erről sincs fogalma. Akkorával, amekkora neki van, egyszerűen nem lehetséges bármit is rosszul csinálni. Majd egyszer megmondják neki.  Mondjam én? Még azt hinné, udvarolok. Talán majd legközelebb.

Fogtam a kezét. Minden holmi a helyén. Pont, mint mikor megérkezett. Felneszelek… nem hibáztatom semmiért…   - jé, ez az én hangom.  ...és akkor azt gondoltam… - megint én.

Szerintem… - átveszi a szót…

Na igen…  - én.

De ha mégis…  - … ő…

Pulzáló karcsú vonal -

a virtuális papír

szívdobbanásai.

Leszámolt korok

ízetlen,

konok képei űznek,

űzöm én,

magam,

lebegve a semmiben;

meg nem rajzolt hátterek előtt,

a kép közepén

állok,

kénytelen főszerep.

Színpadok égtek,

a leszaggatott

függönyök megszaladt

nejlonpatakjain

szivárványt táncoltak

a statiszta

fények.

Nyíló lángvirággal

lettek porrá a

világot jelentő

deszkarétek.

- világtalan.

S milyen rég

elhalt

az utolsó taps

is bennem.

- világ, ha van,

kenyérre kell

a józan gondolat,

holnap holnapot

teremteni kell.

De mi lesz,

ha

a

világ ma van -

Pulzáló, karcsú

vonal.

A virtuális papír

szívdobbanásai.

Most mégis fölötted

a kurzor,

nézlek;

valahonnan egy vacokból

indul,

mit ha meglódult,

annyiszor

sarokba küldtem,

rögtön tagadtam,

pedig hányszor keltem

vele, és nélküle

feküdtem.

Neve van.

Ringatom.

Szól.

Pulzál,

szinte hallom.

Kemény vagyok,

szinte koppan.

színpadot ácsol,

s valahol darabokban

tán készül,

- meglop, hogy

adjon,

néven szólít,

hogy „ha” ne maradjon:

az érzékek irodalma.

Az elvétett betű törölhető,

a hang más.

Neve van.

Ringatom.

Szól.

Egy vacokból

indul.

Valami szín,

valami

zsongás.

Valami háttér,

örökföld-zene

a virtuális papír

óvatos,

tán félreértett,

de új

szépüzenete:

a világ

most

van.