Várják

 

 

Tizenegy halál

s hány, aki nem tudta,

fia, lánya volt,

míg nemlétbe vonultak,

koppant fémen a fém,

kétfelől sokszemű,

kerek műtőlámpa bámult,

fentebb neon duruzsolt.

Méhében tizenegy,

akit  halálra hozott.

Más most a szó,

ostor volt,

most penge:

légy átkozott,

bár meg se születtél volna.

 

Most értem.

 

Elképzelem, ahogy az acél

gyönge húsukba mar,

ember füllel hallhatatlan

reccsenéssel szakadt át a gerinc,

fröccsent a vér,

vált le tehetetlen

 a kar.

Megölelt volna.

Húgom, bátyám…

együtt éhezünk.

 

De csak ketten értünk

meg a szíjvégre és a

majdnem-fagyhalálra,

nem tudtuk,

mennyin múlt,

hogy egyedül vagy egyáltalán

ne legyünk,

s hányat hagytunk hátra,

míg felváltva olvastunk

hangosan egy könyvet

a penészes falú,

nyirkos szobába’,

 

 anyura vártunk.

 

Erősek voltunk,

ő máig gyenge,

világra lökött ,

őt belénk a vér,

rácsaink közül menekítette

füstbe bújva, konyakot vedelve

(kellett a szívére) magát.

Félt a szemünktől.

 

Most jön a halál,

vére fröccsen,

megragad,

tép, belém mar,

megölne, ha tudná,

cserébe marad.

Gerincem reccsen,

fülnek halhatatlanul,

nővérem karja szakad,

vállán félrészegen vall:

nem akarok meghalni,

pokolra jutok.

 

Idegen.

 

Megérintem halálgyöngyös

homlokát,

néz, megfontoltan mozdulok,

lágyságot keres,

retteg,

nem tudja, tudom.

És eltemettem,

mintha sose lett volna,

úgy halt meg születésem

pillanatáig közönyben

fuldokolva

idebenn.

Tompa szénszemmel fürkész,

enyéim ringatom,

csendes mosollyal

dúdolok,

karom gerincük óvja.

 

Nem ért.

 

Nem értem.
Nem sokára vége.

Dúdolok.

Odafent várják.

Tizenegyen várják az angyalok.