Egy éjszaka tíz menetben

Az újév első, áldásosnak éppen nem mondható lépése volt, hogy nyakamra küldte az álmatlanságot. Már hatodik napja küzdök vele reménytelenül. Gondoltam, ma este módosítok a taktikámon. Fáradtan értem haza a munkahelyemről, ezért úgy döntöttem, hogy ma kihagyom a házimunkát, és mivel már 19 órakor majdnem leragadt a szemem, elhatároztam, hogy korai támadást indítok. Ha fél nyolckor ágyba bújok, reggel fél hatig van tíz órám. Az tíz kemény menet. Nem sokat vacakoltam, TV ki, fények éjszakai üzemmódba, és irány a ring.

Ahogy becsukom a szemem, érzem, ma menni fog. Minden elsötétül, csak a küzdőtér van megvilágítva. A háttérzaj lassan megszűnik, csupán néhány bukméker kényszerű suttogása hallatszik, ahogy még az utolsó fogadásokat kötik rám, vagy épp ellenem. A kötelek közé lépek. Az ellenfél, az "Álmatlanság" már ott vár. Eléggé homályos a kép, biztosan a többnapos fáradság az oka. Üdvözöljük egymást. Közlöm vele, hogy ma kiütöm. Ő felkacag meg se várja a gongot, és beviszi az első találatot egy telefon hívás formájában. (Gyorsan megbeszélem a volt kolléganőmmel, honnan kell letölteni és installálni az Adobe Flash Player programot) A mérkőzésvezető jelzi, hogy kilencnél leállt a kiszámolással, és megengedi, hogy folytassam. Innentől kezdve jól alakulnak ez események. Felülkerekedem az ellenfelemen, egy-egy balegyenes, aztán jól megsorozom, nem kímélem. Mindezt többnyire csukott szemmel. Csak a menetek közötti szünetet jelző csilingelést hallom, ami jelzi az idő múlását, de a szüneteket is átalszom. Amikor legközelebb magamhoz térek, teljesen kipihentnek érzem magam. Végtagjaim ellazulva, gondolataim tiszták. Várom, hogy magasba emeljék a kezem, jelezve, győzelmem, de a vekker nem szólal meg. Ránézek a fali órára. Fél egy van. Szóval még csak a felénél járok. Ez elkeserítő. Iszom egy pohár vizet, letörlöm a küzdelem verejtékét a homlokomról, a termosztátot negyven fokról visszaállítom huszonötre, és irány vissza, középre. Bár most már jól érzem magam, semmi kedvem a további harchoz. Ellenfelem megérzi ezt és támad, rendíthetetlenül. Én csak forgolódom jobbra-balra, keresem a jó pozíciót, de sikertelenül. A helyzet kísértetiesen kezd hasonlítani az elmúlt napok sikertelenségére. Az idő telik, és egyre tisztábban látom, hogy ez az összecsapás pontozással már nyerhetetlen. Megpróbálom összeszedni magam. Még egy korty víz, és mindent bele. Hosszú szenvedés, kínlódás és végül a már inkább megváltó utolsó gongszó. Egy ütéssel legalább az órát sikerül "szundi" módba fektetnem, van még öt percem.

Hát vége. Ismét a padlón vagyok, pont, mint a megelőző napokban. A szemem még csukva, de hallom, amint a nézők elhagyják az arénát. Vagy ez már inkább az utca zaja? Igen, indul az élet odalenn. Csapódnak a buszok ajtajai, mentőautó szirénahangja, türelmetlen dudaszó. Hallom, ahogy az emberek üdvözlik egymást, és egymás édesanyját is, biztos, ami biztos. Lassan kinyitom a szemem, tudom, hogy fel kell kelni a padlóról, bármilyen nehezen is fog menni. Még látom távolodni ellenfelemet. Milyen nőiesen lépked... Ahogy az egyik lábát helyezi a másik elé csinos, de nem kihívó csípőmozgást generálva. Mindene oly formás, kívánatos. Most egy pillanatra megáll, és felém fordítja fejét. Kedves, barátságos arc, csillogó szempár, és az a kis csinos száj... Elmosolyodik, útnak indít egy puszit, és eltűnik a félhomályban.

Döbbenten veszem tudomásul, hogy Ő volt az. Napok óta drága feleségem emlékével viaskodom.