Mygan

Mostan míves portrékat álmodom.

Barna irkára a legszebbeket,

HáBés és nyolc Bés - grafitceruzával

csak szórakozásból, mert szeretem.

Nagy sztárokat, sablon fejűket bírnék,

vagy ezeregyszer saját magamat,

de kavarognak más, kisszerű témák

bennem, mik lefoglalják agyamat.

Kellene olyan, mi utcán hever,

életszagú, bármilyen dilinyós:

koszos, borostás, hajléktalan ürge,

az utcaképből bántón kirívó,

ki énjét naponta borba fojtja,

véreres szemével bámul rád bambán,

mit kukából evett néha kihányja,

hullámpapíron fetreng a kapu alján.

És akarok rajzolni sorsokat:

nyűtt, öreg, gond szántotta arcokat,

éjjel nappal rajzolnék, amíg bírnék,

bár többen úgy gondolják - haszontalan.

És fehér tollal rajzolnék egy lánynak

misztikust, érzékit, fekete lapra.

Soha nem unnám, mindig csak firkálnék,

nem maradnának lapok üresen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.

Kitölteném velük az életem.

 

(Mygan: Makó, 2016. január 28.)

Mygan art

https://www.facebook.com/Mygan-art-1064064696957486/?ref=hl

Mygan: Sorsok - A lét peremén album

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.1072583992772223.1073741839.1064064696957486&type=3

Krimó

 

Savanyú sárgás fényt okád ablakán a kocsma,

víg drótszamarak bandáznak a bejárat előtt,

pálinkás üvegeken csúf fekete borosta,

borlegyek keringve kutatnak józan agyvelőt.

 

Botladozó részeg vakolat szédült a földre,

a sarokban maró húgyszag támasztja a falat,

megváltó gondolat az odvas fogakba öntve,

köpetek másznak szerteszét az asztalok alatt.

 

Olcsó pacsulira nyomul hetes hónalj szaga,

rekedt trágárságban disznó szavak üzekednek,

s míg buja vágyak a WéCében állva párzanak,

a hátsóudvar hányadékában a csend fetreng.

 

Lomhán araszolnak belövellt véreres szemek

a festett szőke slampos pultoslány melle előtt,

a szutykos melltartópánton egyensúlyt keresve,

s fekete sarlós körmök gajdolnak "Aranyesőt".

 

A záróra, redőnyét, éjfél után lehúzta.

Árokba szédült a bódultan tántorgó sötét,

borgőzös mámorát ott másnapra kialussza,

s a hajnallal együtt rendeli meg első sörét.

 

(Mygan: Makó, 2014. október 14.)

 

 Áradó tavasz

Új tavasz áradva járja a várost,

rózsaszin szirmokat kerget a szél,

hópuha szőnyeget nyárfapihéből

szétteregetve a park fövenyén.

 

Fényözön ömlik az éledő tájra,

nap simogatja a fák tetejét,

végre a kedvem is újra születhet

feledve végre a hólepte télt.

 

Strandon az emberek fénybe’ fürödnek

felhevült testeket hűt le a víz,

májusi zápor lezúdul a földre,

tollamból egyre csak árad a rím.

 

(Mygan: Makó, 2014. május 1.)

Míg citeráznak a hervadó réten a tücskök,

 réveteg sápadtan nézi magát a vízben a nap,

lógva szemébe egy áttetsző szürke felhőkalap,

széles folyó ezüst szalagja tart neki tükröt.

 

Sárgarigók dala repked az álmatag fák közt

a keskeny gyalogút menti csendes nyárfaligetben,

míg bolondos szelek kényének kedvének kitetten

ház magas ágakon fészkelő szarkapár költ.

 

Kócos akácos zajos verebeknek tanyája,

rég meseszép napraforgók kóróvá feketedve

ácsorognak szégyenlős, dacosan leszegett fejjel,

hajnaltájt rideg ködök lopakodnak a tájra.

 

Vágata száz patanyomnak mutatja a járást,

hol legelésznek a tarlott földre betévedt birkák,

dél fele húznak a szürkülő égen sarki libák,

sárguló tengeri közt feketéllik friss szántás.

 

Felcseperedve elszálltak a gólyafiókák,

északi hűvös fuvallat szökdel a fák tetején,

ablakomnál teli hold hintázik a nyírfahegyén,

jegenyék sora közt fütyörészve az ősz lófrál.

 

Őrzi keréknyom a sárszagu mély pocsolyákat,

színes sokasága forogva repül leveleknek,

tág horizonton rőt aranyával vérszínre festve

ég peremén lemenő nap az alkonyi tájat.

 

Haláltánc ez, az utolsó - önfeledt - keringő.

Végzetük, mert földre lehullva a nedves avarba,

testük humusszá enyészik az ébredő tavaszra:

emberként nekünk sem ad többet az írigy idő.

Megfilmesítve:

Utolsó keringő (2013.11.12.)

http://www.youtube.com/watch?v=0JNMTHHJR0g&feature=youtu.be

 

Tarka színre festette be

szeptember a hegyeket.

Közelebbről megcsodálva

hat színt festett minden fára,

palettáról rájuk kenni,

nem átallott kézbe venni,

óvatosan, szeretettel

minden egyes levelet.

 

Hat színt festett megkeverve

szivárványnál színesebbre:

saját ízlés világára

a zöld tájat átpingálta.

Csiricsáré, tarka-barka? -

szín kavalkád nem zavarta,

szép kontrasztos háttérképnek

maradt az ég kobaltkéknek.

 

Megbarnultak a bükkösök,

a juharfák mind vörösök.

Akáclevél citromsárga,

gesztenyékét rozsda rágja,

vén tölgyfáké óaranyos,

kőriseké szép narancsos,

Tarkállanak parti füzek,

takar rőt avar zöld füvet.

 

Szilva levél mély bordóból,

lángszínből a csipkebokor.

Okkersárga, aranybarna,

lombok minden árnyalatba’.

Az ég szürke felhősre vált,

ágától egy levél elvált.

Akkor leszünk szomorúak,

ha a lombok mind lehullnak.

 

(Mygan: Makó, 2013. március 19.)