Mygan
SzerelemKopogtatás nélkül…
Kopogtatás nélkül…
(József Attila parafrázis)
nem ismertem de kopogtatás nélkül berontott hozzám
nem gondolta jól meg
csúfondáros szavakkal a dicsőségfalamat kikacagta
kezébe vette minden giccses emlékem
turkált féltett karcos lemezek között
szelíd szép szó nem használt neki
fegyelmezett rendem megzavarta mondhatom
kígyó s alma nem kísért ódon
tornyomban nippjeim odébb teszem le ne verje
én ilyen vagyok óvatos gavallér
s míg a pókhálót törölgetem meghallgatom bármilyen banális
történet a szereplők mások a szituk változatlanok
meghökkentem hogy kopogtatás nélkül berontott hozzám
meglepő módszer
ha soká elkerül újra magamra maradnék
(Mygan: Makó, 2016. április 22.)
A csönd ruhája
„Ne less mögé, hisz úgyis tudhatod, mi más:
a szó a csönd ruhája csak.”( Fábri Péter)
A csönd ruhája
A szó, a csönd ruhája csak.
A rím csupán cifra gúnya rajta
mit jelzők színes szalagja,
s a metafora mi összetartja.
A szó, csak leheletnyi pókfonál,
mely ködképet sző körbe-körbe,
álomvilágból alakot formál
a láthatatlant testté öltve.
A szó, a szív ábrándja csak.
Hol szenvedéllyel lángolva dobog,
verslábak ritmusán szalad,
hol mélabúsan lassan andalog.
A vers, a lélek máza csak,
maskara - leválva foszlik köddé,
s a szóval megformált alak
üresen kong, már ne keresd többé.
Mélylélektan…
az álom és ébrenlét határán
hol öntudatlan lófrál a képzelet
s a vágyak mint a vonuló darvak
a nap felé szárnyalnak v alakban
kidobott ábrándok szemétkupacán
melankólia vert tanyát
a csend meglapul s fülel
levegő után kapkodva hallucinál
a sóhaj emlékek között turkál
álmok settenkednek a párnám alatt
nincs se hangod, se illatod
csak a képzelet tölt ki minden hézagot
elhessegetném mert érzem te vagy
mint kérgesűlt felszín alatt csorgó búvópatak
Alkony
mint alkonyatkor a sötét
ahogy lassan lopózva
észrevétlenül átölel
olyan csendben
köszönés nélkül
oldalogtam el
pedig szerettem volna valami szépet írni
egy búcsúzó verset
ami megérinti őt
olyat ami könnyed
egyszerű mégis lélekemelő
kicsit szomorkás
de elegánsan
fátyolt csal szemére
sírni azért nem engedi mégse
inkább futó mosolyt igéz
ajka szegletébe
az idő s az élet kéretlen pereg
felül ír mindent a ma és a holnap
elavul a tegnapi érzelem
változik valami a lényegen
ami fontosabb
felfedez új világokat
s tudom hely abban
nekem már nem marad
lélekmagányban tűnik fel hiányom
mikor felsejlenek eltemetett vágyak
rég feledett ébren látott álmok
egy filmben rímben képben
mintában vonalban Ortega zenében
s elmélázva emlékezik arra
hogy egykor múzsa volt
őt rajzolta és verselte
egy vénülő bolond
aki végleg elengedve
többé nem álmodott.
(Mygan: Makó, 2014. december 30.)