Mygan

https://www.youtube.com/watch?v=sU8I2X7GyU4

Megfilmesítve

Hazavágyó

Szepesi Zsuzsanna: (2012.08.25.)

http://www.youtube.com/watch?v=VwapGxGq3EE&feature=youtu.be

Az emlékek útján

 

Az emlékek útján visszafelé megyek,

lábam alatt poros murva csikorog,

mögöttem kéklenek a Komjáti hegyek,

az út mentén keskeny erecske csorog.

 

Velem andalog a felserdült hársfasor

elsárgult levelek peregnek elém,

a patak fölé kis szomorúfűz hajol

fürtjeit csodálva a víz tetején.

 

A kis híd betonja összetöredezve

korlátja rozsdás, festése, lekopott,

elvadult bokrok közt alig fedezem fel

a domb alján megbújó akol romot.

 

A mezőn frissen levágott sarjú szárad,

fű között halott virágok garmada,

széna édes, bódító illata árad,

a rétről csorda bandukol haza.

 

A part oldalon fel lassan lépegetve

ösvény kíséri a zöld élő sövényt,

szemek elől rejtett házi konyhakertben

gondosan termesztett sok hasznos növényt.

 

Odébb szekérút kettős csapása kúszik

a sűrű fű közt az erdő aljáig,

ám félúton elvadult akácos nyúlik

istállók régi helyének sarkáig.

 

De hol van nagyszüleink ódon lakása,

a jószágok, tyúkok és libák hada!

a kemence hol sült nagyanyánk kalácsa,

s a kalyiba, ahol bütykölt nagyapa.

 

Ganéval tapasztott meszelt cselédházak,

hol a padló keményre döngölt agyag,

földig rombolt helyük régen fel lett szántva,

gyom között nyomokban maradtak falak.

 

Aranylón világít az őszi nap fénye

nincs ereje arra, hogy melegítsen

nemsokára felül a hegy tetejére -

lefekvés előtt még körül tekintsen.

 

Magam így nézek vissza emlékeim útján,

s míg régi álmaimba kapaszkodok ,

lehunyt pillám mögött - soha el nem múlván -

kísért szénaillatú gyermekkorom.

 

(Mygan: Makó, 2013. július 14.)

 

 

Mond, mit érlel annak a sorsa,

ki fölött nincsen már fedél,

álomra hullámpapírosra

hajt fejet, s kukázásból él.

Üvegeket gyűjt, hogy beváltsa,

káromol, nincs jó szava se,

ital legyen, ha nincs munkája,

rég nem keresi maga se.

 

Mond, mit érlel annak a sorsa,

ha nyugdíja semmit se ér,

fázik a hideggel dacolva,

s egyik napról, másikra él.

Nincstelen marad, már örökre,
napját morzsolja szenvtelen;
nem számíthat semmi örömre,
csirke farháttal ünnepel.

 

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki minimumért dolgozik;
bejelentve még nem volt soha,
nyugdíjról nem gondolkozik;
asszonya lompos ápolatlan -
szájában savanyú a bor,
hitele van csak számolatlan,

s minden nap felkel öt órakor.

 

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki szalag mellett robotol;

panelban tengődik nyomorba’,

elnyűtt és örökké morog.

Gyereke kulcsot kap nyakába,

anyja másoknál takarít,

vasárnap este a családdal

média moslékkal lazít.

 

Mondd, mit érlel annak a sorsa,

ki a szemétben guberál,

rokona sem dolgozott soha,

pótlékért gyermeket csinál.

Segélyért tolakszik a sorba’,

mi kell, erővel elveszi,

a környezetét lerabolja,

s a börtön dicsőség neki.

 

Mondd, mit érlel annak a sorsa,

ki koros, munkanélküli;

kegyelem segélyért áll sorba,

nyomorát naponta szüli.

Bánatát alkoholba fojtja,

szétzüllik az egész család,

önérzetétől így megfosztva

legvégül felköti magát.

 

És, mit érlel annak a sorsa,

ki nagy kegyesen osztogat;

fillért - miközben életfogytan

tölt be milliós posztokat.

Szeszélyeit lesi mindenkor

lakájok önkéntes hada,

hátha ölükbe úri mentor-

kegyből morzsácska hullana.

 

És, mit érlel annak a sorsa,

akinek minden világos;

mindenhez ő ért a legjobban,

hiszen multi milliárdos.

Megszorítások válság miatt,

másnak - neki kedvezmények,

csak harminc milliárdot fialt -

recesszióban a pénze.

 

És, mit érlel annak a sorsa,

ki politikus, s féktelen,

pártjáért lobbizik naponta,

a nép neki értéktelen.

Gombokat nyomogat parancsra,

tesz ö a választóira,

szegfűre voksol és narancsra,

hitele csak paródia.

 

Mondd, mit érlel annyiak sorsa,

mind, akik számadat vagyunk,

kényre kedvre hatalmasoknak,

amíg majd mind éhen halunk.

A kormányának hű tisztikar

tudatja: nincs tragédia,

csupán egyszerű statisztika,

s bólint a hithű média.

 

 

Tarkő legendája

 

Amott magasodik egy nagy fehér szikla,

annak története bánattal van írva.

Bánattal van írva, hallgathatod sírva

mert a nagy sziklának megvagyon a titka.

 

Megvagyon a titka annak a sziklának:

született valaha tündér királylánynak.

Tündér királylánynak, világszép leánynak,

akinek a népek csudájára jártak.

 

Hajnalban a rigó elsőt füttyentette,

tündér szikla szélén haját fésülgette.

Haját fésülgette, énekelt a csendbe,

kísérte sok madár dalát csicseregve.

 

Énekelt, nevetett, sugározott derűt:

hangjától a vidék jobbkedvére derült.

Jobbkedvére derült, munka megkönnyebbült,

az egész környékre nagy boldogság terült.

 

Deli tündérifjú hírét meghallotta,

szerelemre lobbant, rögvest megvallotta:

Rögvest megvallotta, a lányt meghatotta,

hozzáment örömest, éltek nyugalomba.

 

Két kislány született a tündér családba:

Maros szelíd rózsa, Olt vadóc, izgága.

Olt vadóc, izgága, hegyek vadvirága,

éltek így sokáig, nagy-nagy boldogságba.

 

Országukban támadt széthúzás viszálya,

apjukat messzire száműzte királya.

Száműzte királya, a tenger partjára,

két lánya, s asszonya, így maradt magára.

 

Tündér királylánynak a szíve elszorult,

a boldog otthonra szomorúság borult.

Szomorúság borult, úgy magába fordult,

szeme a könnyektől mindig homályosult.

 

Anyánk, édesanyánk, folyóvá válhatnánk,

édes, jó apánkat meglátogathatnánk.

Meglátogathatnánk, végre megláthatnánk,

nagy magányosságba meg is vigasztalnánk.

 

Drága édesanyjuk nagy nehezen ráállt

komor életéből nem remélt megváltást.

Nem remélt megváltást, ezért adott áldást,

két kicsiny leánya két kis forrássá vált.

 

Olt konok, önfejű, makacs, türelmetlen,

torony iránt indult  neki a tengernek.

Neki a tengernek, fejjel a hegyeknek,

által törte magát, s erőtlen  ernyedt el.

 

Maros megfontoltan, hegyeket kerülve,

szelíden kanyargott  síkon elterülve.

Síkon elterülve, gondjába merülve,

majd tovább utazott Tiszába vegyülve.

 

Duna megígérte elviszi apjához,

a Fekete tenger homokos partjához.

Homokos partjához, ahol az imádott,

száműzött  szülőjét szorítná magához.

Maros így utazott belekapaszkodva,

hatalmas Dunában, egyre vékonyodva.

Egyre vékonyodva, mégis megnyugodva,

eléri a célját arról álmodozva.

 

Olt is megérkezett a Duna partjára,

örömmel ismert rá testvére hangjára.

Testvére hangjára, s fonódott karjára,

így utaztak tovább idegen hazába.

 

Boldogtalan apjuk, a víz mellet járva,

lányait hallgatná, mit üzen a párja.

Mit üzen a párja, vajon hazavárja?

Szóljanak a lányok csak az volna vágya.

 

Ám elveszett hangjuk gyenge sóhajtása,

elnyomta a hangos Duna csobogása.

Duna csobogása, tenger morajlása,

hiába tékozolt szívük dobogása.

 

Hol van Balánbánya - tündérkirály lánya -

fehér sziklává vált egyedül magába.

Egyedül magába, nagy szomorúságba,

kővé dermedt teste szíve bánatába.

 

Tarkőnek nevezik azt a híres hegyet,

közelben nem messze, két kis forrás ered.

Két kis forrás ered, majd folyókká lesznek,

Maros, meg azt Olt is a Dunába vesznek.

 

Búsan áll, magában a nagy fehér szikla,

e komor történet  róla van megírva.

Róla van megírva, hallgathatod sírva,

annak a sziklának ez szomorú titka.

 

(Mygan: Makó, 2011. június 17.)