Mygan

Augusztus végén

(parafrázis szerűség Petőfi nyomán )

Még gyerekek játszanak a Maros parton,

kiskölykök ugrálnak az ablak előtt,

de csontjaikban érzik már a tanárok,

elmúlt a nyár és vele a szünidő.

Ha szívembe kutatna egy lélekbúvár,

csicsereg benne sok iskolás gyerek,

hiába tudom, suliba nem megyek már,

mégis a megszokott időben kelek.

Elmúlt a nyár, s tanítottam negyven évet,

meg kell szoknom, többé nem jövök ide.

Nem tudom milyen lesz a nyugdíjas élet,

egy kicsit szorongva nézek elibe.

Hiányozni fognak a jó munkatársak,

a gyermek zsivaj és az ódon falak,

mert ha valaki elszegődött tanárnak,

az életfogytiglan tanár is marad.

(Mygan: Makó, 2017. szeptember)

 Nirvana

fény sugarában

fürdik lótuszvirágon

lélekpillangó

Kántor Gyöngyi: Az én Őszöm (film)
https://www.youtube.com/watch?v=85xkK_B5gKg&feature=youtu.be

a kommentek között az elérhető link!

 Hírneves mesterek lefestik a tájat,

gáláns erőpróba ki lesz sikeresebb,

pompás színeikkel megtelnek a vásznak,

vetélkedés ennél lehet-e nemesebb?

A legfiatalabb egy bohém világfi:

jóképű, csapodár, csalfa és szeszélyes,

valamennyi színe harsány nagyvilági,

szinte csak virágot fest - ő nagy esélyes.

Sárga pitypang virít és lila szarkaláb,

zsendülő halványzöld dombjain, a vásznon

lángszín pipacsmező és égszínkék katáng,

meg fehér napocskák - kamillavirágok.

Hószín, s lila fürtök csüngnek orgonákon,

sárga aranyvessző, ezüstszőrű barka,

képein nárciszok színes tulipánok,

virágoktól minden üde, tarkabarka.

Erőtől duzzadó, egyenes és derék

a másik mesterünk: aprólékos, komoly,

kobaltkékre pingált vásznainak egén

gomolyog sok fehér bárányfelhő fodor.

Csak néhány színt hord fel egy széles ecsettel,

abból biztos kézzel alkot harmóniát:

érett búza sárgát, opálos hegyeket,

s zöld árnyalatokból valós színorgiát.

A nagy, zöldben játszó türkiz mélyű vizet

párába bújtatja a látóhatáron,

tikkadó legelő fölött a nap piheg,

s rengő levegővel játszik délibábot.

Hölgy is van közöttük egy - édes, buja,

színes egyéniség - érett kívánatos,

vonzó idomain, vásznán cifra ruha,

s mint kaszálón széna épp olyan illatos.

Elébb gyümölcseit mázolja a fákon

a szivárvány minden létező színére,

ezernyi fajtának mi van a világon

vonzó külsőt adva, utalva ízére.

Majd tarkára festi, a komoly erdőket,

hulló leveleket színesre, rozsdásra.

Gyakorta bánatos, elered a könnye,

amikor nem zuhog, köd borul a tájra..

És itt a bölcs öreg szakállas nagyapó,

bütykös ujjai közt ormótlan az ecset,

látása homályos szeme színe fakó,

lehet, már nem is lát másfajta színeket.

Vásznára festékét lassabban hordja fel:

minden ólmos, ködös, színtelenné válik,

csak kevés feketét, mély barnát oldva fel,

sötét tónusokkal mesterfokon bánik.

Belátva, mennyire lehangoló e tér,

egy más színnel gyorsan újra átpingálja,

elszürkül az égbolt, s a táj olyan fehér,

mint sárközi özvegy-asszony gyászruhája.

Ők négyen szorgalmas, avatott művészek,

szívünknek kedvesek, szinte családtagok,

évente hűséggel vissza-visszatérnek

- szép tájképeikkel - hozzánk az évszakok.

(Mygan: Makó, 2014. május 22.)

Akkor hát elmész, itt hagyod a várost;

vak világba indulsz el, idegenbe,

huncut peták sem kucorog zsebedbe’,

vágyad ösztökél, kergetni az álmod.

Lehetnék kísérőd a nagy utazásban;

amíg rá nem találsz az igazi párra,

kéretlen testőröd, láthatatlan társad,  

hogy minden lépésed  titokban vigyázzam.

Lehetnék könnycsepp a szemed sarkában;

 rózsaszín ködöt valóssággá oldó,

- jóhiszeműt, könnyelműt elbájoló -

 talmin csillogó, csábító világban.

Lehetnék hajadban rakoncátlan tincs;

figyelmeztetésül szemedbe hullnék,

                    - most figyelj oda kedves, óvatos légy,

tartás, becsület pótolhatatlan kincs.

Lehetnék ránc is ajkad szegletében;

kis árokká mélyült talányos mosoly,

ne szomorkodjál, ne légy mindig komoly,

lelj örömet a hétköznapi létben.

Vagy lehetnék sóhaj lelked szentélyében;

bizalmas tanácsos irányjelző bója,

kimondatlan vágyak, nagy titkok tudója,

miket őrizgetnék hétszer hét pecséttel.

Ám csillag leszek, felhők közt az égen;

valahol távol a tejút ködében,

hogy megóvjalak kijelölt a végzet -

nem leszel magad, figyellek az éjben.

(Makó, 2014. május 14.)