MotoszkaDaniel blogja

Ölelő karjait emeli a fenyő, nem készül kitörni semmilyen tűzhányó erdő. Remegő eresz kíváncsiskodik, merre lehetnek a tanuló gyerekek?

Zöld ág és szúrós gyökér kúszik a havon ólálkodni. A gyertya berág rájuk s hamut szór, aztán körbe veteti magát védő tűkkel. Nem csipke vagy rózsabokor az a dróton, de éppen megfelel.

Borospince várja a talárokat? Aligha, de szép sötét barna ajtaja csábítja a pálcákat. Varázsló muglik megdurrant fáklyája közeleg. Az arany vér innen lépteit örök időkre távol tartja, gyűlölik és megvetik az igaz eszméket.

Sárvérű hajó szállítja le a tanulókat, de miért oda a magányba le? Hát óra várja őket! S onnan nem messze vetik meg magukat a hajlékok. A durmoló párna, a hánykolódó paplan, a maguktól nyíló szobák és persze a csakis varázs szavára nyíló főkapu.

A mindig kedves szakállával őrködő vadőr a nyájas fenyvesek közé be van fagyva. Mióta építettek arra kerítést a számára?

Valami elhízott s kalap nélküli hóember virít mellette. Ugye, nem ő a tanár, aki tartja majd a hol lelkek órát? Nem hiszem, mert bogyószemek párja leskelődik. Ő nyithatja meg az utat le a bölényeivel.

A diákok a bárkába ülve készíthetik is könyveiket, öníró tollakat és ceruzákat előkapni. Radír akad valamelyik zsebetekben? Az sem baj, ha lapul a talárotok belső erszényében.

Mozgassátok a pálcát s beszéljetek. Hallja a tanár úr gyakorlásotok hangját! A lebegő gályátok megérkezett a lépcsőre s veletek megindul le. A gyertyák éltető fénye osztódik, hogy felvegye oktató alakját, megkezdi suhanását. Mire beleszálltok a padokba, a tanár előttetek teljes pompájában s lát neki a tananyagnak!

Megfagy a fal ablaka a várakozásban, Atlasz emelné fel a gomba koronáját. A víztorony zölden búslakodik, az út vigyorog rá. Tekintet ragad a szél viharában, öltönyén talán megőrzi békéjét a kék nyakkendő s nem szakítja ki a nyakából. A kétség beesett tekintete biztatja arrébb sétálásra a templom óráját. Kezében a kés éle munkára készen, de mit vagdaljon a tétlenségben? A szellő is dugóktól szenved e betorlódott téren.

Az egykori boldog tömeg áll az üzletházak alatt, most üres járdák köszönnek. Időnként megmoccanó talpak dobbannak. A másik szárnyon áramlat forog s kinéz a távolba, fekete a zászló vagy már fehér? Előbbi dologtalan, utóbbinak a haja szálát fésüli a rúdja.

A hegyek a messzeségben magányban rekedtek s nekik könnyebb. Rajtuk állandóan nőnek, teremnek a bokrok, dús cserjék. Testüknél szüntelenül jelen van az ölelés. Az ő lankáin a várakozó gleccser vagy egy esetleges totyogó lavina sem probléma.

Nincsen fáklya, a gyufa ágyában dörzsöli az álmát. Az olaj fáradtan, de adhatja szemünk világát. A kísértet szomorú, mert nincsen kit zaklasson vagy simogasson. Az áldozatok éjjel alszanak, nappal meg mindent látnak. Gondolkoznak, mitévők legyenek. Grafitot ragadva a falra jelzéseket rajzolnak.

Egyedül a közeli sarki falatozó zsugorodik össze, hogy Ő fél. Arra is legyinthet a hívatlan vendég, a bizsergést megérzi a sűrűn járőröző, cserepeken helyenként megragadó örvény s így éhen marad.

Csalódott a félelem keltés, éhsége akkor is kínozza sóvárgó tekintetét. Talán később s a csonka erkélyekről. Mondjuk én nem fogadnék, hogy a beszédült áramlat ne venné észre a cselét. Két kíváncsiskodó bukott angyal a tiltott övezet kihalt fogazatain s a szegletekhez tartanak. Talán megjött a szellemek számára a remény?

Telefon reng, ez a birtok kapuja. Az eszméletemet elvesztem, mit szeretne tőlem a gyertya lángja? A terem remeg vagy én szédülök? Amíg hajamat kenve magamat lábaimra felküzdöm, azok a rácsok ott kint mostanában, számomra nem kijáratok!

Valaki megbotlott s az ajkában sántikál szűk folyosókon. Az állkapcsa lóg neki alá és sose a hátam mögül hozza rám a frászt. Szemből támad a tárt karjai zubbonyában. Jut eszembe, a lámpádban az olaj még bugyog?

Elkapta a hátsó felemet s szemem héja arra eszmél, hogy bogár fogyasztja el a kekszet. Nekem ütközik a búra s hang vág pofon egy ujjal. A nevem betűi füstölnek ki gyertyaláng lovain. Futás másikért, ha gondolom, e betintázott folyosón. Fogytán a kanóc!

Elnyelte a csendet a sötét? A léptek sem zavarják egymást. Mit és hova kellene rakni ezen a kredencen? Szaporázd a lépteidet, mert az átok még messze. Téged viszont elérhet, amennyiben nem vagy eléggé sebes.

Van kedved úszni? Most nem kell, csak ne csobogj. Ha rálehelsz a csinos víz felületére, ez már a nyomodban lohol. A válladra kap, ha meghúzódsz megfulladva egy szekrényben s rögtön ott terem, ha szabadságra ment egy lelkedet őrző fáklya. A szíved bírja a dobogást? Őrizd is meg a nyugalmát, akkor e csörömpölés vaklárma volt s nem Te vagy éppen az ablakon ki zuhanva.

Ne érj a csizmához! Ki tudja, mikor jártak erre utoljára!? Fordított kereszt a falakon, e gyönyörű bőrből készült lábbeli pedig poros.

Mondtam, hogy e kastélyban óvatosan! Hátra arc, mert mögöttem motoszkál egy árnyék s mintha nem lett volna arca. Száz esztendeje hunyt el és még nem porladt el? Milyen petróleumja van ennek, hogy még mindig égnek. Ezek a lépcsők utoljára mikor voltak megedzve? Az ablakok melletti tölgyfalétrákon másszak fel az emeletre? S most iszkolás fel lábujjhegyen futva a következő szintre, mert ennek kigyulladt a szeme! 

Iszkolj a lábaiddal. Igaz, bárcsak lenne három! A gerendák sikoltanak fájdalmukban, ahogyan át trappolok rajtuk. A levegő az arcomba hörög, s rajtam áthaladó árnyak. Nem esek hátra!

Mentsd a bőröd s zuhogj a deszkákon, mert a híd ébred s szemeivel téged figyel. Össze ne omoljanak alattad a tartó szerkezetek. Aprót csúszol, semmit nem vesztesz, csak dobják előre egymást a bokáid! Szerencséd, hogy nem tud úszni, alatta felfelé a dagály terjeszkedik.

/Majdnem Egyedül A Sötétben 8./

Leestek a csillagok és viking akarja a markába. Az ajándékok a fiókok mellett, de nem összegyűrve. Semmit nem lát a remény, pedig nézelődne. Valaki viszont lát mindent, mert a függönyök mögött öntudatára ébred az élet.

Kiáltás oson végig csábos női suttogó hangján s a padló nyílásain a neszek nézik az alvó szőnyegeket.

Falon a képek aludnának, a mellszobor fehéren öltönyét igazítja.

A sziszegés felzavar egy termet a nyugalmából és félhomály gyúl. A gonosz azonban nem képes behatolni az ajtón.

A szűrődés visszacsukódó szeme fülbevalón gyalogol. Az osonás csalódottan visszavonul, egy test zuhanása távoli lépcsőn, majd a csend az ablakokhoz suhan. Próbálja menteni a fokok aljára rekedtet.

A szél parfümillatot érez és szór. Kinek van itt még karikája? Egyet lök, záródik egy ajtó, kecses kacsó elterül valahol a pincében egy padlón.

Elsötétül az erődítmény. A maradék gyertyák az alagsorban tapintják a szimatot, amire lengedez a sötétítő.

Lépésekre kel lent az emeletes terasz, de itt féltucat óráig senki nem hallja a nőt. Zárat bárhogyan rángat vagy rugdossa a falat. Nézi a sarkokat, a tüzek villogása rajzolja az árnyékokat. Elnéz egy fokot, a megbotlásban visszazuhan. Beveri a fejét az ajtófélfába. Maradék erejével elhúzza magát, megmosni a mosdóba, de annak a helyiségnek hol van a kulcsa?

Fentről tárgy zuhan le és terül el lába a kövezeten. A csábos csitri a barátnője s reggel bizony már nem kel fel! Hol lehet a kulcs? Keresse meg.

/Majdnem Egyedül A Sötétben 7./

Fagyni fog ma kint, ez most leesik.

Hófehér puli. Ugye, nem fázik?

Mászik rám a táj. Messze az olvadás.

Pezsdül a hideg. Holnapután sem kell!

Szánkómon defekt, a lesiklás még megy.

Fázom már. Sál és kesztyű vár.

Kihűlt kabátomat dobbantottam éppen. Szőrme kacsint, hogy ráérne értem. Vissza a ródlira, ha átmelegedtem. Fülvédő simul az arcomra és én sapkát váltok. Rúgom a szánom s csúszok.

Hóember olvas, ez egy napilap?

A betűk vacognak, jön a gázpalack!

Menjünk köré, hát! Neki szemüveg is jár.

Rakjunk rá gombokat és répát a szemmel. Kalap is kell a fejére. Ő nem hiányolja a pokrócot, de figyel ma este. Ázik az újság s Őt nem zavarja ez!

Az ól mellé néz pár apró kar. Odafagyott a lábakkal. Szilárdan tud már olvasni, szerezzünk be neki kantárt is? Kelleni fog még néhány könyv, csak ide ne érjen az egerészölyv. Éjszakáig ráérünk, minden órában betérünk. Jól ég a tűz, de nincsen meg a lába. Rakunk rá fát, hogy pihenjen a kályha!