Övegh Zoltán

Búgjon zajosan a kolomp, amíg a dér csengésre csiszolja a csengettyűt. Megdobbantjuk a csizmát? Nincsen hó sehol a talp alatt. Rázzuk meg az ősz bozontot, nem látni a havazást. Szállingózni ráér, ha a télapó tovasiklik más hegyekre a hósapkás dombok gyűrűjén.

A mikulás mikor borotválkozott utoljára? Rá is ér, mert sok helyen kell megkongatni ezt az ősz pehelyzetet az arcon kapaszkodva. A gyerekek arcára furcsa kifejezés ül, ha egy völgyet is meglátnak hó nélkül. Ha én itt most megbotlok ezen a jégen, ki visz ajándékot a gyerekeknek? Úgyhogy bakot tartanak a krampuszok, ha elcsúsznék s e mámoros - fátyolos csomagokat ki kell szekerezni a picuroknak.

Szólnak az angyal lányok meg fiúk, szíveskedjek visszafáradni a farakás mögül. Ők tartják ezt a rozoga testet. Mutogatják nekem, kerüljön - e bevetésre? Nem, tegyék el a hóláncot. A díszostort kérem szépen. Ha a hó ránk ömlik, nem látok semmit az útból. Mikulásbotot dob a bakra néhány csaj a krampuszoktól, az angyal hölgyek meg továbbítják azt előre. Na az még szép lett volna, ha elhagyom. Fiatal házaspárok elhiszik, hogy egy fizetett kis ficsúr úr vagyok. De a gyerkőcök enélkül meglátnak, az gond.

Megjegyezném a viszkető arctakarásom alatt, senki nem tette ezt szóvá. Akkor csak nem öregedtem meg annyira és most nézek hátra a nőkhöz - férfiakhoz, nyomhatom a gyeplőt a szarvasoknak. Csillagszórók a kezeikben, visszarendeződtek a nekem felépített bak tartásából. Csak magammal beszélgetek, e kezeik ügyében lévő csillagok előbb hasonlítanak aranyban fénylő s csillagzó rakétákra és szépek eme arany szikrázásában az ünnepekhez.

Ez hiányzott, belefagy a szán a zúzmarába. A krampusz és angyal sereg mögöttem meg mellettem felváltva nyugtat s int türelmes nyugalomra. És mit nem darál a dara? Hetvennyolc másodperc után mozdul a szekér minden talpa, halad mellettünk a táj. Hadd vigyek már a lurkóknak fenyőágakat, a segítőim állati motívumok faragta lámpáikkal settegnek itt e fenyők uralta mező árnyékában.

A hajnal lába megtörli kezén a pirkadat ébredését, a reggel még nem kel fel s máris lapátok körbeforgó szédülése löki az ablakok üvegét. A kilincs ásít egyet, aztán kinéz erre a légi ricsajra. Zsandár repülőgépet mióta lát el uzival itt a szent fa közepében bármilyen csendőr? Darabokra szed egy vadászgépet negyed perc alatt. Léghegyen jár belvárosi, magastéri toronyházak erkélyei között. Nem túrabottal osztják a körmöst a rakoncátlankodókra. A zsandárok az égből néznek, belelátnak háromszáz méterről egy örömlány üzletelésébe és lehallgatják a közönyös polgárok hálószoba titkait még az éj ütésének leszállta előtt.

A rendnek szárnya van, éles füle és a pilóták szája is szalagra kerülhet. Megfordul a légirendőr önmaga körül? De az a madár járja a kétszázkilencvenöt lábon, hogy olyan a gondolat szintjén létezik. Másnak azonban más tervei vannak egy katonai helikopterrel, aminek az egyik ágyúja már szét van lőve. Nincsen hó, de a sínekre egyenlőre ezzel a technikával s az adatbank tud a járókelő lakcíméről.

(Blue Thunder - Astro Division KÉK VILLÁM 1983)

omladék

Fel kíván jutni a láb a többiekkel Sümeg várának maradékához, a romokhoz és ehhez a nap intő áldásaként a délután szele a lökések nélkül adja segítő szelét meg úgy három vagy négy tévútra vivő ösvényt. Nem esik kétségbe senkinek a mosolya, csak ki kell totózni a helyes utat, ami után várja az ember leaszalódott lábait a busz ülése. Ám ezen élményért bármilyen útvesztő kitérője megéri, néhol mókusok között. A járat nem szökik meg, miért is tenné?

A várban csatangol a család meg a csoport s tekint le maga elé a szél támadta mélybe. Olyan magasan és messze vagyunk, nem látni innen a csuklót. Mire a csapásokon visszaérünk, akkor hajlik alkonyodásba az idő. Még hallani a csukáink hangját a köveken, annyira friss az élmény. Nem is jut eszembe semmi, nyílik a járat ablaka helyett az ajtaja.

(álom)

Egyik sors olyan, mint a másik s ekkor feleségem a fejemre koppant és nincs igazam. Egyrészt marhaságokat beszélek, másrészt terhes. Én mikor kötöttem utoljára nyakkendőt meghúztam rá öltönyt? E gondolatok járnak a fejemben, miközben látomásban az apaságra kell fésülködjek.

Hatvan illetve a halál felett ez vicces, akár a kaszás sarlójának méretes és tiszteletet érdemlő éle. Tudja a szemem, hogy nem én vagyok az apa e rút rónaságon. A nejem örömét azonban még egy ilyen életunt és borzalmas szörnyeteg sem rontja el a feketehumor komorával s éppen hátha fiú az a születendő meg szerencsétlen lélek. A tükörbe nézve csak azt beszélem magammal, mi végett jött hozzám az asszonyom?

Ez egy zsémbes, kicsit dög vénember. Egyáltalán az egy igazi csoda, hogy nem adta be a válópert. A halálhoz még középkorú vagyok, az apasághoz meg egy vén és torz mosolyú s igaztalan kacajú illetve vétkes árny az élet mindig penészes falú illetőleg sötét mosolyán. Én tudom, miért vettem őt el valamint adhatnám be az egyszerű válást.

Minden gondnak vége lenne, de biztosan azt akarom? Aki elhanyagolja a nejét és nem nagylegény a hálóban, az így jár. El is költözhetett volna, mégse hagyott faképnél az asszony. Most szépen befogni a szemem száját s a tükör elől az asszonytól elköszönni meg magamhoz a sálat e nyakba.

Egy száraz, mosolygó pokol az életem, de még tehetem mássá s bár rajzolhatnám újra a köröket a nap útján. Egy lányt már eltemetett az ujjam ráncos begye, gombolom a zakón a gombokat. Vajon bűnügyi ügyek tanácsadó szakértőjeként jó apává válna a hegyes dombok homloka még rajtam? Nem én vagyok a gondviselője, mégis felelősség érzetet kell valahogyan erőltetni magamra e vénülő utak országútján.

(Gyilkos Ösztön SOLACE 2015)

Vérben fekvő fal elnyújtózása az ágyba vetett fotellal és mártózunk egyet a rózsában? Hadd ne vergődjem más bajában, a saját egymásra szögelt deszkám súlyában úszva is húz le a mélybe a keserűség sarokban rám tempózó pillantása. A lemez tűje a családom és nem háborgatok semmilyen keresztbeállt sorsot. Az élet nem a boldogok romantikája egy karosszékben a testet lökve.

Az éj sírására megtipeg a fülem és a nap nyíló karjaira ki húzza a kolompot? Vánszorogjon be a bakancsán, aki háborgat a hangján. Az én morgásom a vergődésunt viccek kedélyét ismeri e hóban, de még az se hull a beton szájába. Erek húzta ujjak mégis meghallgatják a világ zaját, segítenie kell az élet vágásában hánykolódó modorom száraz mosolyának.

A lányom a mindenem s nincs többé. A feleségem egy ócska vénembert lát, aki a kor ballagásában szedje ki a nyakából a makacsságát. A világ csökönyös. de nekem is muszáj annak az igaztalanságára hasonlítanom? Az ég löki a kinti hintaszék ágyban fekvő mosolyát és a rajtam lévő kötél enged, lássuk csak azokat aktákat!

Az én semmitmondó testemnek a mocsok és mihaszna életével mindegy, de odakint e pallókon túl nem minden élet cipel a nyakán terhet. A szerelem egy bárgyú és olcsó függőség, a házasság pedig halott. De e bölcs gügyeségeket el kell hessegetni, mert ez most nem a remeték sivataga. Az éltető hold mindig felkel máskor más számára s e szemüvegen keresztül gyújtsunk lámpát, mert más pályáknak meg ível a szög illetve a szemeik a küzdés hajában vannak.

Nagyon jól ismerem ezeket az érzéseket, én is voltam fiatal és a zongora húrjait most át kell hangoljam e dallamokra. Azokra, melyek itt ketyegnek bennem. Hiszen nem az én egykedvű szaros kis életemről van szó. Odakint életek járkálnak és jövőért szaladgálnak. Mi az, ami nem áll össze ezeken a képeken?

(Gyilkos ösztön - SOLACE 2015)