Visszavár az idegháború

Nem az erdő vérzik, ez a te lelked fájdalma. Fény nincs. Ha van is, az a kövekről verődik vissza. Az erdő függönye a lelkednek börtön, nem a szemednek.

Ez most ház vagy kórház? És mi van, ha egyik se? Jól tapognak benned a gondolataid, mert itt egy ágy van és az sem a kényelmedet szolgálja. Kinézel s üres az út szeme? Te nem létezel illetve soha nem is voltál bejegyezve polgárnak?

Az lehet, hogy erre egykor fent volt a nap. Most a szádra képzeled a szájtapaszt. A félhomályból hozzád beszélő nővérre meg a dekoltázs vonalat. A lelked nem létezik a testedben és az elméd kezdhet vezekelésbe, mivel tárgyalás nélkül elítéltetett fegyenc vagy. Az ország útja a ligetben s a véres csatornákban vágja az ereket az ágyad lábaira.

A szavad mozgó ajkán kívül semmid sem szabad és a hangszálaid ordítására a nővér is köddé válik? Nincs karton, sehol a magányos tömlöc a sehová vezető úttal és a porban a kövek se énekelnek. Ha eddig tépte a hajadat a falak résén besüvítő szél, az sem borzolja a homlokodat. Akkor ki küldött téged az üzemen kívül működő kórházba, ahol nem volt beteg és más nővér szintén nem?

A kérdésed a levegőben rotyog, de annál csendesebb a tücskök éneklése. A lélek elengedve, az elme nem. Még visszhangzik a füledben a rikoltozásod, de e helyen az éjben a kő sem pisszen. Nincsen szikla, amely húzná a szíved.

<Ahol a sziklák sem énekelnek 2.>