Vissza a pokolba, a kerülő hét kilométer

MotoszkaDaniel•  2023. február 1. 01:24  •  olvasva: 71

Ha az éj felüvölt, az a holtak kopogtatása? Attól függ, honnan nézem a dolgokat. Apám épphogy serdülőként már lőni tanított. Anya arra, hogy mindig a pontosság kísérjen utamon.

 

Még mind a ketten velem vannak és apa a világot vezeti, anyám a sziklák között a népeket fogja össze. Emlékszem, huszonéves koromban minden hétvégén ki lettem kérdezve s minden jó válaszért egy oda tartó helikopterezés volt a jutalom apámtól illetve nézhettem le a magasból meg találkoztunk politikusokkal. Megyek a sziklától a második feleségemhez a közepes tisztaságú folyón át, de olyan szép zsenge a habja innen fentről. Ez itt most pedig a végtelen országút poros arca, az átszállás megtörténik négykerékre a vonatot követően.

 

Autótelefont fel kell venni, a nejem az. Azt mondja, hogy ott járt az apám és valamit mókerolt a reaktornál s hogy mikor érek oda? A válaszom azonnal, olyan félóra vagy húsz perc. Felidézem magamban gyerekkoromból a folyóvíz hűs csobogását, azt kívánom megtisztíttatni az általam oda építtetett erőművel.

 

Szeretnék újra megcsobbanni és vízilabdázni benne a gyerekkori barátaimmal. Én nem egészen azt az életutat szeretném bejárni, amit láttam apámtól. Tisztelem pedig azokat az áldozatokat, amit Ő ezért meghozott s már egészen fiatalon. Én is katona lettem, ahogyan apa.

 

Nem a legfelsőbb körökig, habár Ő azt szeretné. Emlékszem, mindig azt mondta. A világbéke nem létezik, csak tenni lehet érte. Meg azt, hogy egy társ legyen mindig mellettem és az kell! Ő anyát a hadseregben ismerte meg.

 

Azt mondta, megakadt rajta a szeme fiatal lányként s még csak nem is a testére kapta fel sorozásnál a szemét. A szeme volt az, amiért anyát már az elején a könnyebb kaszárnyába osztotta be sorozótisztként. A nagyapám a légierőnél szolgált, a nagyanyám f-16osok pilótájaként. De most vissza az útra, mert nézelődöm még.

 

Mindig jó erről a szikláról lenézni. Emlékszem még legénykoromból, hogy milyen veszélyes toronyugrásokat hajtottam itt végre, csak villongásért a haveroknak s persze aztán apám azokat távcsővel ki tudta lesni. És később bevallotta, hogy a bő mély meder miatt veszélytelen volt a toronyból.

 

Sok lányt elvittem a világítótoronyba a semmit nézni a nap felkeltekor, persze miután táncra kértem fel őket a diszkóban. De elkalandoztam, vissza az útra. Hol is vagyok éppen? Porzik az út s morajlás meg csapdák a homokban, akkor ez a tizenhetes főút vége.

 

A torkolatot kell figyelni, mert onnantól fordulok rá ott a barlangban illetve alagútban a második asszonyom vidékére. Judit nekem már fiatalon is tüzes volt, most mintha bűnbocsánatért a lelke esedezne a múltkoriak láttán. Sötétebben jár a nap s ez a mesterséges hold így távolról a tájban. Hívom is innen telefonról, hogy mindössze pár perc.

 

Ki mocorog hátul? Meg se kell állnom és ide az anyósülésre akrobatázik. De miért nem szólt már a vonatnál, az átszállás után? Sehol máshol nem kell átszállni semmilyen járműbe, jöjjön csak ide keblemre a nagyobbik lányom!

 

Majd bemutatom az új nejemnek. A nagyobbik gyermekem meséli, mi a helyzet a külügyminisztériumban. Én közben már kanyarodok be a varjak falvára. Innen csak pár utca és tudom, itt szinte mindig éjjel van a szemeknek.

 

Azt mondja az utódom, hogy még idő kell. Idő szükségeltetik arra, hogy tisztább legyen a falu levegője. Én nem itt nőttem fel, de a dédnagyapám igen. Mutat a kislányom nekem jobbra egy tesztelés alatt álló féregjáratot, ott örvénylik valóban az egyik egykori üzem mellett.


(Half Life 2. Nem megyünk Ravenholmba és Tizenhetes főút)

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!