Viktória

Nem létezik csoda, azt mondatja Velem az íratlan könyv. A felhő mégis széthúzza az ajkát, hogy kilátásért levegőt kapjon. Akkor most nézzek a nap szemébe? A kecsegtető mély barátság vágyának szemüvegén át szabad és az besötétül a nyár hívó szavára. A gondolata csókol, engem a haja illata érdekel. Egy; mesének sincs ilyen varázsa, pedig hiszek a mesékben. A felhős foszlány arra kér, nézzem meg a dekoltázsát (és megteszem) itt lent s miképpen folytatódik a mese? Nézzek az Ő szemébe, nem is szeretnék mást. Az agyam behunyja a szemét, hogy a gondolataim révén az érzéseim lássanak s ez csak egy karolás. Az ajkam őszinte és azt mondja, hogy barátkozzunk. Az ölelésére éhes a karom. A szemeit láthatom, ugye? Rám néz, beszél a szeme és ez a hang szerelmes az Ő ajkában. A gomolygás beszél a hangjából s nem csókra éhes az ajkam, csak Őt magamnál tarthassam. Ezt nem fogja megúszni a tűzben úszó vágyam. Égeti a szenvedélyem az ('Ő') orromat csábító illata. Rám néz és az ajkaimnak felelnie kell az ajkainak, hogy: miért nem? Nem kívánja elfogadni az igazságot, de: túl mély a nyúl ürege. Puszit a nyájas ajkaknak, de: határozottat! Megnyílik a nagykapu: ám most hogyan tovább? Én itt nem tudok győzni, de vesztese sincs ennek a délutánnak (semleges út pedig nincs). Viki rám néz, várjam meg a hold udvarának sápadt válaszát. Ránézek, honnan fogom Én azt tudni? Azt feleli a (rám néző) beszélő szeme az ajka felett (és csók előtt): tudni fogom Én azt.