Véres lábnyomok lihegése a mennyezetről

Vérben csúszó nyomok a levegő hátán, lábán csöpögő mennyezet tapog a kézfejre. A sikolyt a plafon zárja magába. Jajveszékelő lélek rúzsban tocsogó mosolya remél, hangja kopog a falakon. Lövedék nem ejt sebet támadó holtakon. 

Miért lépcsőzött le egymaga a bizarrul morgó alagsorba? 

Mint a rohanó szobor, ténfergő smasszer szelleme mustrálja Őt és fehér gázban rántja a halálba. Zubbonyát a halál félő szele méltatja. A hang bája igéző kék szemében nyúl a szőke mujáért, de az életéért a padláson s gyorsan meg kell nyitni az ablakokat.

Csinos kezek bogozzák a hálózatot, csattogó vigyor gyújt villanófényt. Botor bátorság egyedül járkálni vaksötét folyosókon, amikor a műtőasztal keze besokkolva rángatja a kilincseket. A nők nem futnak el időben, lent ragadnak a pincében.

Zongorát ütögeti a buja érintés szirén kottája, véres szem vadászik az elaludt alkonyban. A fekete tűz hunyorog és perzsel? A lopózó kötél kárhozatért a padlón az ajtóig kísért, de miért hagyja futni a vidám lábakat? A csomózott hurok bizonytalanul, a zötykölődő viharban az udvaron huppan. Nincs minden sötétedésnek holnapja, a pince savas simogatása a bűnös kebelt betakarja.

/Csontsötét 3.: - Könnyező Ráncok 4. (Ház a Kísértet Hegyen, 1959)/