The Magnificant Seven

Szabad mezőn arat a látóhatár.

A legények tehenek között tornácokon sétálnak.

Az ég hangos és száraz villámokban kérődzik.

A vár falai mögött a fél népesség a levegőbe ír, a másik fele szegény és suhan a kezük a pisztolyért.

Az árnyék szól, hogy kel a nap a határban.

Másodpercek osonnak lépében, éhesek?

Ne húzzák meg az üveget, mert elesnek.

A dollároknak kopog a szeme, három járóföld óta nem láttak kenyeret.

Számukra az ágy megvetve.

Lohol mögötte az árny.

De ha nem tétlen a szem,

a lövés mindig megtisztítja a terepet.

Elsőnek támadás a banditára,

amíg kezének nincs ideje a mozgásra.

Ott van még három?

A negyedikre nincsen gond,

mögöttük tüzel zöld füllel lyukas kalapban egy halász ott,

pedig fegyvert a kezében még életében nem látott.

A hajnalok lőnek, korábban három légy is repült arra.

Ma csak egy kóvályoghat haza,

Nyílik az ajtó, mert a revolver hangja dörren?

A szőnyegen kifekszik a kilincs és rajta törökbe leülnek az elhasznált töltények.

A nyugdíjas fejvadász mellényben közeledik a terepen?

Ő a legforróbb ujjú lövész, ki pontosan is beszél. 

A lövedék köszön neki, valahányszor a hüvelyke tempóban nyomja a kakast. 

Akkor miért van kesztyűben? Ugye, nem fél?

A töltényövet a füst szögre akasztja, a szarvasmarhák pásztorhoz rohannak.

Az éber és mosolygó fejek viccet mesélnek, illetve az álmot behajtják a karámba.

A vállakon ostromol a béke s nyugalom csókja.

Bepálinkázva centizi valamelyik a padlás teraszát?

Vigyázat a sziklák mögött, ott maradhat éjjel után az árnyékod!

A tárak forognak és párbaj húzza el a függönyt lóháton, egy álomban.

A pantalló nyerítésre ébred?

A riadt kéz gyorsabb az elfáradtnál.

(A hét mesterlövész 1960.)