szicíliai könyöklés a magaslati kődarabnál, a teng

erre nézve:

Ajkamat cirógatja ujjával, hogy nem kell sietnie a lábujjaknak. Maradhatok, úgyhogy hányom vissza a fogasra a nagykabátot. Vajon kell a barátomnak fegyver? Odaadok neki egy tartalékot. Nem lepi meg, hogy búcsúzóul az ajkát kérem és nógat magához. A sas fokozatosan tépi a szikla fogát a hasadék hasából. E közepes csók a beszélő suttogásában szenvedélyes magába dőlésében kikapcsol(t) a csőr szorítása. Mindjárt indulok, egy pillanat türelmét kérem még a szárnyak csapásának. A szívemet nem, de a lelkemet ezennel megihlették a (meg)pihentetésben.

A ragadozó marja az Ő szívét? Kitérő, ám pontos válasz érkezik és ennek örülök. Ritka e száraz, boldog homok porában a jó hír. Még koptatom a szám, de ezúttal nem csókra illetve simítom Őt s bombázom a kérdésekkel. Karmolja arcom a kétkedő bizonytalanság és nem égetődik oda heg. Boldogságba perzselődik rajtam az arc. (Némelyest beszél a lelke, lélegez a másodpercek pihenő villanásában) Finoman horpasztom ujjammal az ajkát s helyenként rám néz. Nem kell ide válasz, a hintő szél járására beszélek magamról tovább meg azért: kérdezek is Tőle.

A horgas akasztó suhintva köszön a felette hallgatózó fogasnak, ne öltsem még fel a nagykabátot. Számolás és nézem a találatokat a szél némán hangos nevetésében, melyet a part alsó hangos moraja osztályoz. A sas elégedetten tapsol, a lány meg tudja védeni magát s ezért még pluszban nekem puszi is jár? Na, még egy sorozatot s a szél viszketi pödrésre az elégedett szemöldök(zetem). Évek óta nem mosolyogtam, most ezúttal halványan sikerül és apró ölelés a lány keblére.

Tár a morzsolódásban és mondom, tegye el tartalékba. A suhanó ballont rajtam a nehéz kabátban várja az áramlatban várakozó fekete vaskapu. A lélegző mellkast nézve a lány boldogan elégedett s vár rám valami szóra (, hogy suhanjak valamit az állam felett)? Szóra szól az ajkam a kérdést választva, egy hónap múlva? A gondolatai könnyeznek, nekem meg a szívem kezd. Ölelésben toppanó hátra - arc pislog ide vissza rá, hogy gyorsan elrepül e hasadékok között az a harminc nap.

(A csizma minden szára megveti Szicíliát, a fűző szereti egyedül. Ezt az egykor viháncoló s éles szeretetben hullámzó édenkertet, a tenger szereti ezt a nyers vihart. Én a villámaiban élek és tud szórni a rázó esője. Felhevült, alászálló megnyugvásban kopog a gyaloglás s a kanyarok másfajta ívű mosolyban ölelnek át. Csak a kétség szúr, hogy Ő szeret - e? (Az se rontja érzésem, ha mindössze magabiztos barátilag) A talpaim azt súgják, hogy az érintés még égeti az ajkat. Akkor viszont az orcának a válasz: magabiztos: igen!

/Hamvas jegyek: A szellő löki a hullámot/