Skót Földön

Apácák áldása a szoknyák szigetén, a Loch Ness-i szörny úszik el a tükörben? Világítótorony cövekel, az úszó árnyék teste fekete lett. Ladik testének sikló nyoma zavar semmit a vízen. Az öreg dörgés égre nézve nagyorrú felhő szemével szédeleg, ez becélozta a homorú csúcs szénsötét homlokát! A torkolattól kint fényben fürdik a tenger, vallásos oroszlán szakállban idézi a fellegeket boruló esőhöz. Sorompó ölelő karja omlik össze fehér s széttárt mosolyában. Ez csendes zivatar? Sehol egy csepp.

Köröznek a foszlányok, a bárányokat hiába keresik. Kastélyra lelhetnek, akár tucatnyi kóbor ablakával. A szél léghajója érkezik, hogy fújásával esőt fakasszon az őszülésnek induló szikláknak. Összeteszi kezét a két fityula s süllyednek a fellegek? A kastélyok a hintaágyukban ugranak a szemüvegeikért, hogy a szemeik elé szökkenjen a bíbor s bordó függöny. Ujj az ütlegével zavarja fel a morajlást a vízben, az emeletes sziklák takarják a villám kígyózó rohanását a tengert evezve.

A kövér borulások elmennek hasaikkal délre, lovagolni is lehet. A csuklya elázik, csak nem fog lefújni semmilyen lökés a magaslat vadérzéki tetejéről. Alig gombostűnyi pont ami a toronyból látszódik, átmossa a zúduló csapadék az alvázát. Szürkülésre kapom a fejem, a nyílt víz újra ostrom alatt. Lovagolni fel a széléhez, a tető simogassa már a toronynál a vaskos hajam alatt a szép s vastag nyakamat. A viharfelhő elfogyaszt egy kekszet, úgyhogy az alagsor meg lesz szórva. A skót csücsök színt választ a szoknyához, ilyen színű a latyak. Még várok, amíg a cseppek ernyőt bontva huppannak a szikla testére.