Rúnák 2.

Árnyékban pihenő fül mögött egy másik, sertés biztat az égnek álló farkával? Semmi kedvem leugrani, cseh kantáros hacukában állok és nézek le: terül el alattam völgynyi farkas a bástyák ormain.

Végigrázza szívemet a zsigerekben a haza éles hangú köpenye. Csillag az egyik zászlóban, vöröses kereszt a túlsóban. Alig szálltam fel e gépre. Utolsó húzás a friss boros kancsóba s elveszik tőlem a poharat.

Szürkés felhők állnak össze az égen, miért formálódnak nyűtt hajú lánnyá? Megszűnt ez arénában az idő? Inogó föld botladozik, a megmunkált kapu körül kövek lesznek hamuvá? Utat mos magának és fehéren tündököl. Most fosszunk ki ládákat derítsünk fel, mert nincsen rengés s beszél hozzám a szellő.

Vicsorgó erdő, de mi grimaszol a fák között? Az ordasok nem hisznek a boszorkányokban, pedig ennek rút az arca s hegyeződnek a vonásai. A gallyak végein az ágak markolattá zordulnak.

Üres a tér a bika fújásában, mi ez a feltámadt szél? Csiga lépcsőjét rejti a megdőlt derekú, egykori vasparipa állomás? A fejem felett citerázik a fuvallat és ennél nincs, aki hangosabb. A tű megáll a ruhán, ha a hatalom énekel. Díszpihéje könyöknél a bőrben bevonzza a lidérceket. Ez az ő órájuk, libbenő antenna a széllökésben.

Véres az égbolt, de az élet mosolyával. Bíbor fejpántban trillázik a katonáknak a nő és tncsei cikáznak a lebegő inge felett. Engem keres a pisztolya? Karon kapni s lekötözni, pálinkát lefetyelve behunyva a szemek.

Pár kortyot az üvegből, aztán irány vissza. Van ezekben valami vágy? Még magánál van, rákecmereg az ajkam. E szívtelen harcosokban a szesz hozza csak felszínre a parányi szeretet lángját. Erősödő kisülések, szívódjanak fel rajtam a bakancsok. A gyönyörű testben az ádáz cafka elkábítva és toronyba zárva. Akinek Ő fontos, majd megmássza a falakat.

Nem tartozom sehová e zavaros és veszélyes időkben, húz otthoni földekre a lélek unszolása. Az éj lát és a fogoly megszökött, szóval sompolyogjon a róka. Nyomomban loholhatnak, mert én vagyok a köddé vált rab! Az igazi levegőt nem fújják ingyen, utamat állják az élőholtak s újabb hajpántos nők, akik cikázás nélkül ugranak elém. Ezúttal barna hajban akadályoznak és előnyük, hogy úszom a közepes fáradtságban.

Gyalogol a megviselt léptem a vár bástyáin, az ostromolt templom harcai után kitikkadtam. Nem száraz a gyomrom, de van itt valami inni? Ezek mindössze borral élnek, hol van hozzá pohár? Melyik tartja ezt az ágya alatt? De, milyen szép hálószobákban hevertek el hab testeikkel, amikor sürgette őket az iram. Egy topogás ráz fel, amidőn távoznék, Őt nem bántom. Kezdek erőnlétben magamhoz térni, mindenem megvan s Ő túl szép! Az emeletről lelógaszkodva tarkón dobom egy üres uzival. Lélegzik és elájult, a nyakán lógó láncról kelleni fog az a kulcs még mielőtt érkezik az alkonyat.

Az elmém fáradtsága vonszol az autóhoz, kitikkadt lámpákon át kaszálnak a kerekek. Ki kötözte meg ezeket a hárpiákat? Le vannak fegyverezve és némítva, de karjukon a hajnal bélyege. Elviszem őket a gazdátlan oltárhoz, a leghiggadtabbat kioldom és bezárom a nyitott ablakú toronyba. Onnan, ha gondolja (s nincs tériszonya: A többiekért a külső falakon araszolva) lemászhat.

Meztelen az agyam annyira fáradt vagyok, de legalább elállt az eső. A megviselt nap lép fel fogadók tetejére az estének köszönni. Beviszem a lábaimat, majdnem elkap a fogadósné. Semmihez sincs késő, de nem tudnám rántani harcra a célkereszt csövét. A vánszorgó testem nyeli a virslit és magamhoz térve az asztalra kerül némi alkohol. Az emeletről mosoly nevet, ne nyíljon ki az inge. Az illat a földszinten tart és látom, hogy a kapun csendre kattan a retesz. A lányok kecsesen elheverednek e fenti szobában széken, amidőn én rázuhanok a heverőre s mesélek.

(Húsz éves a Return to Castle Wolfenstein)