Rebecca emlékezete

A félelemben ez a félhomály szuroktengerében úszó zárkája. A lélek vizét kiszívja a bizonytalan sodrás hullámának villámban morgolódó keze. A szeme kéken beszél maga elé és ha minden veszve, mi végett teszi magát elém? Ez nem a pokol és nem a főnix vörösben izzó katlanja, akkor egy bizonytalan vagy gondolkodó mennyország? Az ajkam nem simít szenvedélyt, a kis pulyka meg beszél s nem a szemembe. Ennél még a pokol is jobb, de érdekel engem e szenvedés? Nem kéri azt, hogy a szív tüze tőle távozzon. És azt se, hogy szíveskedjek nehéz érzések szikláján feldöngetni egy másik vonatra. Nekem ez a sín kell! Csak kisiklott?

Hiába csókolom, nem jön válasz. Gondolkodik és a padló szemére néz. Száraz szomorúságot sem érzek rajta. Látom mindössze a távozni akaró s nem tudó kétséget az inkább nem felé hajózva a lebomló barna illetve egyenes hajában a sóskék feleletre való készülődést. Ha nem lehet az ölemben a keble, hogy bennem ülve a lelke tükörjébe nézhessek, miért enged be a vonakodó szívébe? Az indoklás hideg, de még az is melegít engem. Ezzel kellett volna kezdenie szemének a meredést a villám cikázó színében. Az Ő érzései tüzelnek, csak másfelé és itt van már megint egy kérdőjel, ami összetufázza a fejét vakaró láva ömlését.

Egy másik korban és másik életben más kereszttel s még mindig nem a tükrömbe néz meg ne távozzak el. Én nem a szerelem cirkálóját keresem benne. A tudástól duzzadó mellek a szilárd füst mögül figyelnek, ez a pántok merev tánca az elmében? Összezár a lélek vándorlása e szabad levegőjű rács falaihoz takaros ággyal, viszont én itt maradok? Nem akarja, hogy a jelenem léte távozzon. Alig érzem azon pillanatok alatt az ajkát, ez nem őrlődés. A talánban kávéját kavargató valamint kanalát kereső bizonytalanság. E csókban még búcsúzás se volt, ez a vágyakozó útkeresők kitérő puszija az országút szélén várakozó talpakra. A vándorló, elvontnak tartott vagy vétkes szenvedélyek szekerének utasait efféle jelzés is felvillanyozza, valahányszor a kocsis az ostora mellett gyeplőt ráz a lovakon.

Ez nem a ketyegő vagy az érzés cellája. A szándék vívódása néz a farkas szemében. Bűnhődés könyvet olvas a recében lápoló elmém, mialatt én csak találgathatom azt, mi járhat Rebeka fejében? A lényébe vagyok beleesve és nekem az most a szellemi táplálék. Bele látok az elméjébe és az az ösvény törvényében akad el. Ide be nem jár zárka kulcs, mivel nem a személyem kérdései bolyonganak repedt utak lélegzetein. A szemeiben lovagolnak ezúttal is az érzéseim, felállhatok már e több mint végtelen magánbeszéd ágyáról? Nem, e tündéri hölgy a biztos kétségek kérdésein fetreng. Csak kisebb kátyúkon hajtja a pedált. Az az igazság, hogy itt nem lehet nyerni valamint az arányok sem jutnak egyenlő elosztásra e hajladozó erdő vágott meg faragott fapadjain. Én többet fogok veszíteni, ha távozásomat szólítja fel a kezdésre. Az Ő elméje pedig kevesebbet nyer, ha magában tartja a bizonytalant illetve nem ered meg a nyelve.

Ez inkább az Ő érdeke, én egy ártatlan szemlélődő lennék nála. Csak érdekelne a véleménye, hogy akkor mikor álljak fel? Sok neki az én életem őszülő szakálla a beretválás után. Na, megindul annak a mérlegnek a nyelve és kimondja akkor a választ a bármerre tovább tartó út felfestéséért?

Ezek bitang nehéz másodpercek, nem lett volna szabad eltévednie a szememnek az övébe. Az nyeri meg e játszmát, aki előbb tud engedni s akkor is miből? Szabályokat a maga módján tisztelő törtető vív egy utcán szaladgáló nőneművel, aki országúton és autópályán is járt hosszú pihenővel az utazás végeken. E teremtés azonban nem fordult még vissza elvarratlan szálakért, ez pedig bizonytalan útvesztő.

Én ezt vállaltam, ezért meg nem kötelező elfogadnia a kezem. De nem én döntök, magamba feledkeztem. Bocsánat, mivel ez továbbra is az a kényelmes heverő a délután fáradó napfényében. Zsibbadnak a lábaim, na majdcsak felkelhetek tőle. És lábra is kívánok állni, meg kell várni a feleletet.

(álom)