Pofa Az Űrben 3.

Lapátig hatol a hideg. A pára előtt nincsen meder, merre evezzen a kesztyű? Szél süvíti a jeget. Az ablakig látni csak el e nehéz léptekben s nem tudni a fennsík meddig fújja rám a fúvást. Pehelybe temetett állomás?

Mikor kutyagolok oda fel? Most araszol a hó virága a kezemre, hánykolódó fenyő a szél viharában. A hegy ormának oldalában ház! A mellém vágódó csapódásokat kerülgeti a fedélzeti üvegem. Kergetőzik a szembogár a figyelmemben, hogy éppen melyik ág árnyéka hová zuhanhat.

Ha szerencsém van, csak buckába esek bele. Elvonuló pára, de már felértem a bércre? Megszíttam, mert alkonyat van s se fám se élelmem. A levegő e ruhában még nem állott, de érzem. A vihar megkegyelmez? Faasztal székkel s szitálásba kuksoló csenddel.

Ki nyúl a sisakomért? Női ajak mosolyhoz mozogva veszi le. A többi perc kimered az időben, mert e tákolt kunyhófélében a fehér táj kint ébred. Ő hogyan került ide? E hölgy a kisebbik lányom s hol vannak a többiek? E helyen a gleccserek is magányosak. Hű, de jó forró tea melegíti a szürkeállományomat.

(CsontSötétben Nyolc)