Öt óra tizenkilenc perc

Az éj támad még hat előtt és fetreng az ágyban a test a pihenésben. A figurák talpon a táblán s harcolnak a fekete ellen, de ki derül ki belőle győztesen illetve diadalban? A nő tarkában néz és csókra ragadtatik az ajka a hajban, a sóvárgó arc a várakozó állomáson ragad vagy a drót szamarán létezik innen kiút a némileg sötétben?

A kerékpárról lecsúszik az elme, mert a gumi hátul kiereszt. Nincs erő a velocipédben sem, olyan itt nem parkol. Nem nyer a fény és búslakodásában nem eszik a sötét sem. A félhomály győzelmének idejére az éjjel hantol.

A lélek és a test alszik, az elme hánykolódik. A pálca nem gyújtja a fényt az ablak arcához, nem kel még a pirkadat. A nő az egyenes hajában s szemében úszik a ringatózó mámorban a pernye tüzelő tekintetében. Lassan megpihennek az ajkak a tenger rugdalózásában, hiszen kapott inni. A fény iszik a száraz korom csillanó hullámzásából, hogy kapjon erőre a bringa.

Senki nem mondta, hogy lehet indulni. A hajnal a lepedőjébe bújva nyomja el a szűrődést, ez csak árnyék és a semminél több. Talpak csobogását sem hallani, az ajkak leakaszkodnak az érintés hídjáról tükröt gyújtani. Fújni fel a gumit, mert most már látni az utat haza a szem előtt.