Orosz hajnal

Hideg van, a szív dobog? Nehéz ez a kerítés s van ez a száraz kenyér. A hó szabad és száll, mint a madár. A barátom és a többi fáradt fegyenc merre kóborol?

A megviselt ruha véd, de ha az is átfagy? Napokká szánkóznak a percek, ezen a tájon a vakság illúziója vakkantó kincs. Ugat a kedvenc?  Akkor az barát, azért óvatosan a leüléssel s közös vacsorával. Nem érzem a talpamat, ahogyan nyargalok a hajnal fehér dombján. A börtönvagonokat erre nem zakatolja sín fénye, szóval napszemüveget módjával fel.

Itt süvít a fülemben az északi sark könyörgése, száraz füvön sem látott még ott fogoly langyos teát. Az ólom ércétől kormos a kéz. Majd azt morgom, hogy a tárna mélyéből vezényeltek át Leningrád földjeire és talicskára. A lenti dohtól nem látom a pirosat, a sárgát és a zöldet. Ezekre a színekre téved az elmém talán mára, a többi homályosan dereng. Kutatom a mélységüket, midőn a robottá ügető talpam vészfékezni próbál a van hogy derékig érő hóban. Ez már a szovjet határ?

A szemem tarkuló világának nem akar hinni az agyam. A csókot és szeretetet olyan régen éreztem, hogy a lopva lopott kabátom s a kölcsönkapott és szétdidergett kesztyűm orkánjába burkolom az ajkam. A settenkedő, erős széltől védtem eddig a hangom szálait a néhol kellő kiabáláshoz. Felnevet a szemem, amikoris újra lát. A karom és térdem fázik, már érzem őket!

Gőzölgő tea, legelő tehén és kopó földes út illata a leveleket lapozó fák alatt. Talán még egy hét? Ismerős lak, langyosságot észlelek és gyülekező meleget. Éledt kert avarja. Látni akarom a gyerekemet s a családomat. Gondolkodó szívvel húzom a kolompot. Most nem tart egy napig sem, mire nyílik az ajtó. Átlépni nehéz a küszöböket a megjárt végtagjaimmal.

Ott kényelmes ágy, asztal van s nem szól éjjel a síp, hogy munka van illetve nem suhog rám senki, hogy egy társunkkal már megint kevesebb van! Itt a családom van, a vörös csillag ropogásai nem loholnak az arcomban.

('Ameddig a lábam bírja' Clemens Forell - azaz Cornelius Frost előtt tisztelegve)