Óbudán, Újbudán, Budán és Pesten alszom

Nyugdíjba vonul a tér. Kialudt eszmék keresik a járda szegélyét. Az elme megbotlik a kátyúk szélén, a kirakat is kétségek között néz kifelé?

Amin gyalogol a lélek, az lehet, hogy árnyék s amit inkább a csend ismer, az könnyen a nap nyugta után az ellenségedként rád eshet. Ezekben az órákban a hátakon is lehetnek szemek, a fagyott fűszál sem felel.

Csúszás a gördülő sötétben, a felengedett víz nem neked csobog s egy tajték sem neked tátog. Mégis bízz a lejtőkben és a helyenként beszakadt emelkedőkben! Az egykor boldog habok is fáradtak, de vérben úszva neked szurkolnak!

Kisiklik a villamos, bajban a troli. A kétségbeesett busz magához engedi üléseire a cirmost, a föld alatt a járatok sínje kalauz nélküli. A menetjegyeket a félhomály szedi?

A meleg elakadt az ágyában, fel kellene jutni megélni a szép Gellért alvását. Kibírja a lámpa? Ha most a kezedből kiejted, betonvakságot kap a szemed. Ha az elemed kiállja veled, csak követned kell a szomjas felfestéseket.

Fent vagy már? Felértél a csúcsra? Ugye, mondták, hogy minden út fogja egy másiknak a szárát!? Ha a szikrák ki is hunynak, visznek magukon a kiszáradt utak!

A hidak partján kövessed, reggelig ki nem vet magából a rengeteg. Elérheted viszont Kelenföldet, onnan egy magát talán rázni tudó drótot illetve vezetéket keress.

/Alvó zajok 2./