Nevető csap

A kanapén süppedek, a nap öleli ablakomat. Sziporkázik a televízióból a meccs. Ha elüti a munka napját a dél, tizenkettő csapja arcon a lapokat.

 

Idegeimet öli minden reklám, de az összes ilyen alkalommal várom vissza a bíró sípját. Egy letűnt világ örök fénye lényemnek ez a délután, valamennyi napjával. A tűz alá szállt gömbjével s éget engem az öröm.

 

A labdát kergeti a csatár, elérhetetlen a kapu. Mégsem érzi a szem ezt kilencven percnek, amikor egymást váltják a megmérettetések s vállamon úszik csak az óra. Az élmény kelti kezemet, hogy vége a napnak s a hosszabbítás viszi ágyba a labdát?

 

A szabályzó tüzeli fel kacsómat, majd holnap megint! A horizont nem lángol, mert fekete lett. Karosszék, ágy és konyhaszék. Most látlak benneteket újfent. ne haragudjatok rám, amiért magával vitt a mérkőzés, megosztom veletek kávémat! Hogyan telt a napotok? Megbocsájtotok nekem? Köszönöm, igen. Az órák alatt helyettem, vigyáztátok a rétet s velem együtt elviseltétek az odakint karattyoló népet! Mindösszesen négy évente kérem erre türelmeteket.

 

A mosdó nem ilyen elnéző velem. Igaz, pofon nem vág. Képen viszont teremt egy kacajjal, amint borítja be ujjaimat örvény nélkül a hab. A tükörre nézek bűnbocsánatért. Feloldozás nem jár, de érkezik valami búcsú kacsintás. A nap szemüvege néz rám és az ajkakon nincsen mosoly, csak alaktalanul suhanó fák.

 

Tisztelendő úr kéreti hangját az ajtón, az utca védőszentjét hallom. Ő itt van tizenkét esztendeje és a labda rúgásához ugyan nem ért, az örvény viszont megbocsájtott nekem. Mennie kell, vissza a mennybe angyalaihoz. Náluk ilyenkor már takarodó van, annyit azért még megjegyezne számomra: Aki az egyik kaput meg tudja különböztetni a másiktól, az rossz ember nem lehet!