Napkelte Agria felett

Alszik még a fehér, pedig kúszik felfelé a bíbor.

Megvetett ágyán szundikál a nagy fehér korong.


Percek sokasága kopogtat.
Hajnal kiált tornyoknak,
de ez még az ő ideje!
Csak szép, lassan!


Luca madár repül hozzá. 
Fel az egyik csúcsra,
ő is még aludna? 
Lehunyta szemét.


Bíbor nyugtatja a korongot, 
még alhat a hold.
Órák döngetik a hajnalt.
Ki az, ki így siet? Senki!
Bíbor vaklárma oson az égen. 
Csak helyet kér magának, 
halvány madár csicsergésnek.


Tornyok órái izzanak 
s a hegyek szintén álmukat kívánják aludni 
és úsznak e tengerben. 
Majd a hajnal elmeséli nekem!


Megint egy alvó templom torony, ez már a negyedik! 
De hogy nem vettem észre eddig? 
Végig mesélt pedig a hold, és a bíbor!


Hajnal foszlányai sétálnak a hegyeken, 
vígan poroszkálnak.
Lopnak a holdból, 
csak egy éppenhogy negyedet!


Szunnyad még Agria, 
de a hold trombitája ébresztőt fúj a városnak.
A hajnal tubája megfújja az engedélyt. 


Házak tetején sétál a nap eleje, 
nekem megpaskolja a vállam.


Fátyol felhők takarják be a holdat.
Azok ugyan ne mtudnak aludni,
de üdvözlik a holdat!
De ha én alszom, 
akkor a tornyok is tudnak aludni, nem?
Ez a kérdés hatja át elmémet, 
mert fent valami csillagok kérdeznek. Pedig alszanak!


Fordít egyet ágyamban a bíbor. 
Hiába, ez az egyik kedvenc színe. 
Szereti, ha rajta sétál.
Oson, akár egy szép vidra.


Nyitja is szememet a hajnal, még mindig csak kúszik! 
Tényleg ott a negyedik torony! 
Apró, távoli. Mint én, számára innen.


Én még alszom, 
de csillagok Göncöl szekéren húzzák fel a napot.


Itt állok a világ tetején, 
ahol most a tüzes gömb ad fényt, 
az aludni induló éjszakának.