Magyarország utcáin

Valaki segítene, hogy éppen hol vagyok? Vagy inkább a mikor a kérdés? Ez bizony ezerkilencszázhárom a naptáron. Izzadt homlokkal kissé, ültetnek le valahova és száraz kútból vizet íva zsenge alma az enyém s bizony ízletes!

Rendkívül ifjú szőke, egyenes hajú kisasszony ül mellém a jobbomra nagy dekoltázzsal és hamar szimatolhatom a melltartója illatát. A jobbjára kerülve úr kéri folyton a csókját, csak nem kapja. Idős s középkorú úr faggat, miután éledezem a tikkadásból. Milyen napszak lehet? A nap járása alapján a magasságánál ez délután lehet. 

Semmim nincsen, amivel igazolhatnám magam. E fénykép egyedül, amit a zsebemből halászok elő és oldalnézetből ez egy elég agg férfi kantáros szemüveges dagerrotípiája? Nem, annál újabb lehet. Ezt susmogják a férfiak. A lány is rátart, de csóválja a fejét. Mellettem könyököl, na ettől az illattól biztosan felébredem. Melegem van, de e hűsben magamnál vagyok a törődés közepette. 

Az urak azt mondják, ismerős ez az öregember. Miszerint az egyikük apja, a másiknak meg a nagyapja ismerte. Kaposvár helyett Mosonmagyaróvár a hely, ahol élhetett. Nem mai kép, azonban él még bennük valamiféle emlék. A kifejezetten ifjú nő húz még nekem a kútról iváshoz vizet s mielőtt állnék tovább, áll le dumálni a férfiakkal. 

Odaheccelek a nőhöz, hogy búcsúzzam és már begombolatlan a kabátja, hozzá hajolva újra megcsap e kellemes szimat. A férfiember pókerarccal nyugtázza a tanulságot, hogy kinek engedi időnként a nő a baráti csókot. A második búcsúpuszinál mutatósabban mosolyog és engem guggolásra kérve visszacsókol. Isteni az ajka és a nyelvének a medre e széljárásmentes tájban.

(Ez négy álom egybegyúrva)