Laza nyár nézi a kérget

A beérett cseresznye nemhiába várja, hogy felnyúljanak érte az ágakhoz. A sebességet a boldogan tűző nap felügyeli? Vagy netán még diktál is hozzá dallamot illetve durva éneket?

Létra e fiatal testnek nem felesel, szed a kéz. A rikácsoló viszont türelmetlen? Ő nem tiszteli a szárakat. Talán a forró levegő talpa alatt a sóder felett megjelenik a gazdasszony? A vödör lapos s ezért nem jár tökmag, ebéd még igen.

Kigáncsolod a lajtorját? A fenséges rigók énekelő csőre lecsap a termésre. A kampó rohadt mosolya derül egyet, mikor csobbanhat már egyet munka után?

A gyümölcsös derűs szántóföldje vetetlen ágyára rántja a száradt fű s zuhan az álmosan mozgó salakra? A szántó alszik, kerítés mögül mutathatja már csak a retket. 

A jó munka nem szökik el, gazba ciházva a megtört földút cikázó vágatait őrzi.

Talán a völgyek ismét átkarcolják rajta magukat egyszer.

Most azonban nézzük s hallgassuk, amint ringatóznak a vad kalászok! Hiányzik a barátságos illatú mező, a jövendőben beléphetek oda újra szüretre?

/Emlék, emlékezés/