Középtemplom

Hosszú az út, de finom illatú. Nyitom a számodra a kaput. A szellő úszik s a lelkeden baktat, mint egy úr.

A másik lányod kezét fogom éppen. Ő járul most eléd. Tudod: Nem egyformán érnek rá s messze él egymástól a két gyermek. A kisebbik mosoly jött most el velem és a bátyja. Fehér rózsa szúrja a tenyerem, de vigyázva tartom. Tudom, hogy ezt imádtad.

Megtisztítom a kilincset virág papírjával (Nem hinném, hogy ezzel szállna bármi is a mennybe). Még az is a kényelmedet szolgálja. Máris csukom az ajtót, csak az új levegő hadd közlekedjen.

Most én szeretnék kérdezni tőled: sárgában is jöhet majd a tiszteletem lerovása vagy maradjunk a béke színénél?

Jelez az üveg, helyet kér a szél. Örülök, hogy hallgatod éppen a másik lányod. Érinti arcát az erős kéz, a bátyja vállán ácsorog.

Becsoszog a helyére a küszöb, félrecsúszik egy itt felejtett kapanyél. Mennünk kell, odakint dörög. A szeretet a halállal nem menekül sehova. A kérdéseidet figyelem, jegyzetel ereimben az emlék.

Lemossa takaródról a porszemeket a szóló harang. Nem a szellő kerget el, csak fontos lehet a lélek nyugalma. Várom sok szeretettel mielőbbi válaszodat a rózsás kérdésemre.