Kialudt hidak partján 3.

Felkavart arcom állva takar. Homlokomat a fújás vájja.

A függöny gomolyog és felüvölt, amint meglát engem.

Fehérre vérzett ki a fázó pillér, a szemem szürke tájat vizslat. Terep szúrja a testemet?

A vihar örvénylik és kavarog. A közlekedő, bal láb zsebében, persely bíborlik.

A hurrikán, karjával, egy gödröt ás és nem jut lejjebb, mert megvájták a beállt tavat.

Boszorkány hívek fagytak le a tájban s árnyékaik egymást váltják. A hegy oldala magányos lejáratba torkollik, a szél forgása elkap egy süvítő csókra. Fehér bársony puhasága kap el és nem vakít el átok. Ő engem lát, Én meg őt látni, szintén nem akarom!

 

Kristály tornádó rázza ott kint a kvarc öklét, és a levegő tálalja fel. Véletlenül eloson mellettem a gonosz és fázik. Engem nem vesz észre s maradjak is rejtve!

 

Megőrült patkány szarkofágja zsugorodik s igazítja gallérját egy mélyben fekvő csarnok oldalán, a fedele az arcom közepére billenve megáll. Majd fentről az árnyék elhal s elfekszik ide le, ránk, újra a nyugalom. A szellő nem haragszik, mert odafent a ciklon elvonul. Ki lehet fáradni a vágatból, ha úgy tetszik!

 

Az ajtó kilincse a kürtő mélyén félholtan nyílik, alagút földeli a békéjét. Hideg erőm megfeszül és nyomja tenyerembe a kezem, nézzük meg a száraz zivatar utáni fényeket!. Megvetettem a lábam és ocsúdom fel a mélynek puszijából. Dühöngés ébred másik vágat aljából, talán barlang omlás? A kapu sikolt, és zuhan le. Egy lyukat temet csak be, ami tátongott. Győzött az igaz csók lehelete, meg szeretném nézni odakint, állnak – e a sok oktávban üvöltő zivatar után, a megviselt pillérek.

 

/A kilencvenes évek lapozgatós játékkönyve, a Hóboszorkány barlangja alapján, de a téli utalásokat egy az egybe kivettem, hogy az olvasó esetleg ne fagyjon meg! Más irányba kívántam vinni az általam megjelenített eszme megfestését. Az további segítség lett volna csak, ha a télre, mint olyanra összpontosítom az 'irányvonulatot'. Az évszakra 'támaszkodást' kihagytam inkább./