Képtelenségek a káptalan árnyban

Éppen a nőneműek felé jár a gondolat, lángba borul az elmében az utca. Nők nincsenek itt, csak az arcnak háttal s a szerető anyai kebel gyermeket kocsikáztat. Ez ne ma rózsaszín kupola könyökölő karja, de a lejtésbe guruló járdát ez nem hatja meg s a kék lurkó motorozik tovább anyával. A feketeségben az orrom árnyékában se sokkal idősebb nő néz a résen a zászló árnyában, a pudlijának ezt nehezebb lesz elmagyarázni az árnyakban.

A kipadarított fa kivirágzott koronája barka félét lógat a falnak, ha elérné. A borostyán leereszkedik a várfalról? Én utána nem mászom, majd lejön. E kontyos hölgy karcér árnyéka suhan a falban, tartsak a cipőm orrával nagyobb távolságot?

Anyuka arrébb megvakarja a hátsóját a gyönyörű farmernadrágban. Rám sandítva néz meg. Még ma odamegyek a gyerekhez vagy kérvényt nyújtson be, Ő kéreti oda arcomat csókra s a tégla ablakoknak integetés az egykori vár finom téglapor bőrében és már megyek is fogni a gyermek kezét.

A suhanások megküzdenek egymással, hogy felmászhassanak a járdára. Ezalatt megfogom a gyermekem anyjának a kezét, a feleségemét. Nem kebel ringatózik a kerítés rácsán, ez a domborulat ölelése. E szögből nem néz ránk semmilyen kilátó torony az éttermével, a járda kövei e malac orrán ellátnak oda? Örvényt látok gomolyogni, ez jelzi a délelőtt végét?

Az eb elnéz balra, hogy vette az adást a búcsúban. Mehet a póráz tovább. Még csak most látszik előttem a fiatal nénike szoknyája. Árnyba borult ház oldala int, máris megvan e rét alja.