Övegh Zoltán

Az ígéret földjén járok. Valamikor biztosan az is volt. Sütött a nap és énekeltek a rigók. Trilláztak a hollók!

Most a holdat sem tűri meg maga mellett a csillagok serege, akik sírnak a pendelyükben s inkább párnájuk mögé rejtik szemüket.

A tűz nem ropog, hanem dühöng. A férfiak félnek, az asszonyok nyüszítenek. Gyermekeiket mentik a népek s katakombákba menekülnek.

 

A felnőttek keresik s védik a szegényeket, elesetteket.

 

A lányok és fiúk gyűjtik be a kenyeret, élelmiszert. Éjjel – nappal szüleiknek, ismerőseiknek otthon és menedék után néznek.

 

A feleségek a férjekkel kóbor odvak után lesnek, időnként igény szerint, ha egy egy ártatlan szekér robban.

 

Az egykori mesésen fekvő út simulásában kidőlt neon pózna. Fényével ma legfeljebb patkányok, egerek, cickányok otthona.

 

Végignézek, ez valaha nagy testvér nemzetén. Mosoly még feketében sincs. Ha találok is, az mozdulatlan s üveg szemével vagy sötéten, a semmit kopogtatja.

 

Gyilkos keserűséggel dördülő lövések terítenek le arctalan fegyverből egy párt, kik 19 évesek talán. Lélegzés elhagyja tüdejüket, de orvost ilyen időtájt jó, ha egyáltalán élve látsz. Én futnék oda, hogy legalább vérzésüket szorítsam. Tudatom se tudja ilyen gyorsan hány, nők pattannak a semmiből. Gödörből? Ha ilyen gyorsan cselekvőek, a pár megmenekülhet! Az asszony hasa kerekedik, ez babát hord szíve alatt! Mire újra felnézek az abszolút sötétben, férj s feleség is lélegzik. A feltűnően fiatal nő beszél, hamarosan gyermekének adhatja meg az életét.

 

Velem mindössze kettő töltényem van egy koltban s éppen nagyon nem ma céloztam. A megmentőket viszont célba vette egy kapucnis marcona. Semmilyen közegre ne várj itt, mert a rendőr, katona, mentő s tűzoltó is az életét menti.

Zsebem mélyén a csúzlim és mellélövök. A második talál, de csak lelassítja a merénylőt. A harmadik kör a megmenekült lányoké s közülük ketten is tüzelnek az alakra. Egyikük csuklóját az az egy lövés csak súrolta. Odafutok hozzájuk. Mutatom, mikori a fegyverem. Hálából lőszert adnak.

 

A lángok fenyegető nyelve a tüzes szekereken a magasba csap s néhányan ennek a fényében a vacsorakészítéshez nekilátnak.

Szétver az élet karma s valaki a vesztedet akarja? A buja erdőben tör a nyugalmadra? Gazdag boltívet mutat a fenevad mosolya?

 

Egymás után vered szögeidet a sziklába s zúdul rád az eső. Csúszol vissza. Valaki nem szeretné, hogy folyton lejjebb zuhanva te legyél az első.

 

Mindenen túl érhetsz fel a csúcsra, ha hiszel magadban. Örvény kaphat el a folyóban, de tempózz szorgalmasan.

 

Ha egy dallam úszik a fejedben, számodra viszont idegen. Ne hagyd, hogy rajtad felülkerekedjen. Hallgasd, esetleg énekelheted is magadban, hiszen van a szavaknak hadnyi ereje s közben legyél úrrá a félelmeden s az életedre rátörni kívánó vizeken.

Soha életedben nem hallottad ezt a zenét mégis ismerős? Ússz kitartóan és dalolj. A gyönyörű, ám ádáz szirének gyülekeznek az öbölben. Te nem látod őket, miképpen kerítenének be. Számukra viszont a személyed szabad préda.

Hagyd el az öbölt vagy mellezz ki a partra. A pillangót hanyagold, mert a vízben nagy zajt csap.

Megérkeztél vissza. Az erő szellemében az isteni mérték örök szufla.

Megvakultál a dühtől s veled száguld felhőkarcolók között a szerencse malaca.

Ne lovagolj a szabályok rizikóján vakon, váratlanul a mélybe zuhanva takarhat be a kanyon.

Minden fényében tudásod felett a fenséges fejsze, űrsiklódat vigyázza itt, amerre lélek nem járt több évezrede?

Roncsot vadászol? A lány villámokat szór.

A tolvajok városában járda szegezi arcodnak rövidcsövű puskáját. Tedd zsebre kulcsukat s ne kérdezz. Azzal bejutsz bármilyen rejtekhelyre.

Kétféle szemüvegre simul e betyárbecsület uralta lakónegyedben a copf. Az egyiknél kék szemével közeledik feléd, és a barátság hó lepte szerelmét dalolja feléd. A másik a kaland tetőjén csillog fekete sisakjában, de bizalma a pusztaság kérdésének sivár vidékébe vész.

Ha meg szeretnéd szerezni a lelkét, talán megleled egy másik galaxisban. Türelmes légy! A háztetőkön állandó takaró a betyárok világában a pihe s minden nő vágya erre, az életében egyszer egy hódoló.

Futóhomok zuhanása dob barlang rendszerébe. Az ezeréves sólyom fia látogatja meg a homokot. Mindig megtalálja, aki után kutat, pedig most nincsen vele a sisakja. A fekete álarc rejti vívódó személyét. Eszméjét végül behunyja s az erővel válik eggyé. A csókkal találkozik előtte, a végső rend völgyében lel nyugalomra Han Solo egyszem gyermeke.

Kócos sövény baktat túra botján. Erjedő szőlő vesszői pihennek az árnyékban.

 

Éltet a bágyadt ültetvények száguldása, a gazdag kacsokat keresem.

 

Ügyelni kell a megérkezett beton intő, szűk folyosóira, ha kutakodásodban eltévedtél a dombok üdülésében.

 

Hideg kedvességgel igazítanak útba a liget őrök és présházak, pár járófölddel később. Mindössze néhány falatnyi magánuradalom az új cölöpjein ezen a mezőn. A tüzes kétkerekű szekerek viszont sehol! Tavaly még velem voltak. Merre vezérelheti őket útjuk most? A hegyek alján itt is asztalnál a szél, de csak guggol.

 

Ritkás faunában dől meg kerekem és házak érkeznek. Hová lett az az út és társa a hazaúton, mely tavaly volt velem?

Nem találom, meglesz viszont a félmeredek utca. A tetejét fel ugyan nem tárom, az emlékeket hozzá, legközelebbre megrajzolom.

 

A hajtű kanyarja is nyugdíjában nassol, mely lökdösne hátra a szőlők szemeihez. Én nem hiányolom! Csak az ezt megelőző évben még megvolt!

A fegyverek ordító szava dübörög a hídon, ami a detonáció alatt beroskad összeomlik. A híd a kárhozaté lesz, a remény pedig robban az aknában. Maga alá temet minden emeletet. Élő embert onnan kommandós ki nem ment.

Akikben hunyorog az élet szívének dobogása, vírus támadja meg és önmaguktól lábra állva élőholtakká lesznek.

 

A valaha a remény száz fős legénysége egykor ezer főt számált. Innen a halvány szerelem, a hősiesség dala is elszállt jó messzire. Nem az örök vadász mezők köszöntik őket, de a rozsda mérgező nyelve táplálkozik enyészetükből  és ez a régen mesésen száguldó szerelvény ma nincsen masinisztával zakatol a széteső sínek lábain. Ha valaki nem érkezik a szeretet vörös dombjain túlról, hogy a pajszer szellőt elhozza az egyetlen alfa csapat csizmájában, itt soha nem fog felkelni a nap.

 

Most érkeztem a varjúk örök tanyájáról, hol egykor felhőtlen boldogság viháncolt. Végignéz ezennel a szemem s ég minden. Lángolnak a házak s füstölnek a vezetékek és a rémület vette át a jókedély helyét a temérdek utcai nevetésen. Léghajók jártak valamikor erre, utazásukat nézték a földről az emberek. Ma meg? Fel se kel a nap és a félhomály mellett a botja. Azt rázza meg nap mint nap! Se gyermek, se öregúr nincs az utcán!

 

Majdan ellátogattam a Borealis-hoz, talán, ott mondom, biztosan újjáéledt, amitől pezsgő az élet. A tenger háborog, lobogó kalász helyett hajó torzsák búbja gyilkos lándzsaként úszva a vizeken s villám se kell hozzá, innen menekülni kell! Csak nincsen hová… Az egyetlenek, akik idehoznák az életet, állnak egész soraikkal mögöttem és kérdő tekintetük fogja be a szájukat. Néz rám mindegyikük, óriás tornádó köröz tőlünk valahol a vízen. Korbácsolja a tengert, viszi hajunkat. Ha mostan visszafordulunk, beletemet minket a tenger a mederbe. De hová futnánk? Ahonnan jöttünk, semmi nincsen, egyetlen barlangunk is az omlásban odaveszett!