Övegh Zoltán
VéleményCsendet ölt a fityula 3.: Valak ördöge
E zárdában bűn a szent beszéd eltérítése. A tréfa gyakorlása a falakon belülre szűkül le, mint világi kedvtelés. A bűn szó szent székéből isszuk a hajnal kezdetét kezdő imához és szó szerint a folyosókon kopogtat az úr sötét oldala. Nevet is adnak neki, a nővérek nem adják a lelküket. A kolostor száradt falaiban térített lelkek sülnek szemben az eredendő gonosz kezének érintésével, ki századok óta jelentékeny szemével ide betette a lábát s így megszentségtelenítve a fityulát e szenteletlen hajban.
Itt a lélek van felhatalmazva a bosszúállás gondolatára, a főnővér az ellenállás legkisebb fajtáját is is az igaz szó legszentségtelenebb és alávaló paráznaságának tartja. Fegyvert vagy védő igazgyöngyöt fonnánk elménk köré az apácákkal, egyáltalán rendesen hajtják végre azt az ördögűzést? Ha félremegy a beszennyezett lélek mosdatása az ige erejével tehetünk érte bármit s az odalent horgas orrú pondróként nem fog temetőt váltani vagy hitre térésben enyhébbre magát rámérgezni egyhamar. Fel kell kutatni a talán még látó szemünkkel a lustuló elménket az igaz szónak megtisztulásáért.
Csendet ölt a fityula 2.: Valak gonosz vigyora
A fagy és a bőség hőségének határán emeli az ima a hordó fedelének szentségét s borítékolható a vezekelés e szent zárda falaiban? Nem bordó a feszültség levezetése, hanem az egyetlen igaz illetve szentelt anyához vezet kulcsolt kezekben az ima. Szüntelen várakozás a fény csomagjáért a lelkekben, az itteni nővérek mint igaz vérben mártózva valamint a hitben esedeznek könyörületért a mennyek kapujánál e kolostor üdvéért. A főnővér az árnyak könyvéhez beszél, de inkább az ég sírását hallani a zárolt kert végében.
Kincsmentő 3.
Átitat a barlangok cseppköve és árnyékomon mászkál a katakombák lehelete. A sötét kor nem marad alul e csatában, de a süllyedő világok harcában ki lép a nyomdokomba? Az ösvények, szirtek, útvesztők járatában nevelkedett testem melegedik és a szemem tükrében sír feleletért a kebel szikrája. Megvívva jóval a rossz mellett nehéz idők jöhetnek, a láng nyelvének szavára várok valamint a jövő üzenetére.
Az összes vonulatot nem mászhatja meg a szép s erős pofika izmos futással, pedig még mindig köszöntik illatomat az erdők és szerintük fáradhatatlanul jár engem át az energia. Az idő lejárt, válasz azonban nincs az általam keringetett kérdésekre. Az értékrablók fáradtak vagy nem képesek bejutni a piramisba? Láz ad erőt az izmaimba, hogy a sötétség le van maradva az idő kerekében rekedve.
Súgó dugó 2.
Fogyasztjuk a cefrét zamatában ízlelve a habbal? Én idősödöm? Dehogyis, ez elpárolog a levegővel a partban. Amúgy sem szorul borotválásra, e baba arcot nem emeli fel a gondolatok bölcs vonulása és a folyó szelleme miért is ilyen hanyag s tagadja meg ringatásra az orcámat? Aludni mennek a habok, nekem hiányoznak innen a padok a szőke fürtökön.
A kupakot lefelejtetted, Öcsi! Ő sincs már velünk, hiányzik az az ivó. Azon állásponton hullámlovagolva, hogy csak egyszer tette be oda a lábamat a kíváncsiságom betérni. Azért fejet hajtok utólag az akkor és ott látott pár ajkai elmerülésének simogatásában, igazi mámor volt s a szemem emlékezetében az elmémhez ma is akként gyalogol.
A csók íze 2.
Finom illatú dekoltázs könyököl be elém, néhány kérdéssel hozzám? Elvált az édesanya és mézédes minden, szájából utazó szava.
Kérdeznék, de ajkamra teszi ujját s mondja a véleményt hozzá.
Mindent csak a köszönés után, már sötétedik is e buszban az üveg ablaka.
Az ajkak indulnak visszafelé rajta kirándulásra, a motor hangja ölti csak testemet az ülésen e lágy mámorban.
Ez az első kanyar a számolatlan percek után, megéhezett a kisbaba!