Övegh Zoltán

Nem tudom, hogy mennyi gurult le a torokon. Valamennyi még rémlik az előző estéből. A lányok és a férfiak, amiképpen vígadnak. Valamiképpen e járatra került fel a tudat. A flaska sincs meg, amivel a garat lelocsolódott. Tényleg az ital határozta meg az előző nap végét?

Urak és hölgyek is vannak itt e járaton s nem emlékszem többre. Mellettünk a szoknyavadász mámorban van elvegyülve, a másik normál dekoltázs a balomon. Néz rám meg beszél, mit vár tőlem? Megragadom ujjammal az ajkát, talán csókot kérne?

Valamint, délelőtt van jelenleg? Azon kapja magát minden zsigerem, ez a boszorkányok járata? Azt én is látom, hogy dorombolnak meg dübörögnek. Egy ideig nem sokat hallok már egy ideje, mert a csók úsztat és nincsenek kalapok az ülésben józanodva?

Én még ott tartok, hogy az a varázslóknak van. Magamnál vagyok, csak agyilag még tompa. Nem mennek a bonyolultabb, összetett mondatok. El is helyezkedem, mert e mágus selyemben kíván mindössze bennem ringatózni és egymáson kóborol az ajak.

A kapitány arcát illeti a figyelem a kék szemében és fehér tengerész sapkájában a kapuban. Éppen gyakorol vagy szaval s nem fog legurulni a lépcsőn, de velem megtörténhet az e percekben. Az én arcom hajába néz, engem meg közben a kollégám kajtat. A keresztapám teste mögé bújok, mindig is nagy volt a háta. A nő utolér viszont nem bánt, ám én nem az Ő ajkára vagyok kiéhezve.

A sós víz ajka mesél és hogyan? A hangsúly a víztömegen van a beszédtempóból. Ömlik a hullám érzékeny habja. Figyelek, tehát nem elnyelni a szavakat és beleélni magunkat a szinkronizálás porondján illetve így kóboroljon a nyelv a mikrofon előtt.

Le vagyok gyűrve és cuppan rajtam valahány ajak ragadása, amely az ajkamra pályázik. Szerintem a beton, a fa meg a levelek már megsüketültek e lágy mámoráradatban. Több mint lópikula értéke nincs e pusziknak immáron leteperten, nagyon kevés mértékben támadnak e csókok s éppenhogy csak kóbor zápornyit ízlik. Mint amikor a hűvös szél megérint a hajlongó kalászok nap fürösztötte árnyékában.

Az éj támad még hat előtt és fetreng az ágyban a test a pihenésben. A figurák talpon a táblán s harcolnak a fekete ellen, de ki derül ki belőle győztesen illetve diadalban? A nő tarkában néz és csókra ragadtatik az ajka a hajban, a sóvárgó arc a várakozó állomáson ragad vagy a drót szamarán létezik innen kiút a némileg sötétben?

A kerékpárról lecsúszik az elme, mert a gumi hátul kiereszt. Nincs erő a velocipédben sem, olyan itt nem parkol. Nem nyer a fény és búslakodásában nem eszik a sötét sem. A félhomály győzelmének idejére az éjjel hantol.

A lélek és a test alszik, az elme hánykolódik. A pálca nem gyújtja a fényt az ablak arcához, nem kel még a pirkadat. A nő az egyenes hajában s szemében úszik a ringatózó mámorban a pernye tüzelő tekintetében. Lassan megpihennek az ajkak a tenger rugdalózásában, hiszen kapott inni. A fény iszik a száraz korom csillanó hullámzásából, hogy kapjon erőre a bringa.

Senki nem mondta, hogy lehet indulni. A hajnal a lepedőjébe bújva nyomja el a szűrődést, ez csak árnyék és a semminél több. Talpak csobogását sem hallani, az ajkak leakaszkodnak az érintés hídjáról tükröt gyújtani. Fújni fel a gumit, mert most már látni az utat haza a szem előtt.

A szellem merülne el és társasága akad? Ez egy bevásárlóközpont emelete, a talp lefelé nézve mozgólépcsőt lát s rövid hajú barna szem lép elé. Az elme továbbra is a lapokra éhes, újabb tarka hajzat meg ugyanolyan pilla. E nővel nem volt már értekezés az imént?

Fondorlatos szemfényvesztés lenne ez a szem káprázatának? Nem, e lányok ikrek. Előbbinél az arcpuszi szabad. Most olvasni kíván a lapozó kéz üteme.

Milyen árnyék zavar meg? Az oldalak kiválasztva s ínycsiklandó tekintet udvarol a szemnek. A megszólaló mondatok köszönnek, erre felelnie kell a pislogó szemöldöknek s mit mond ez az újabb egyenes haj? Meglibbenti, hogy szimatolni tessék rajta az illatot finoman a csók gyaloglásában.

Ideje a sarokra állni, de ne a sarkon menjen e bicegés. Ennek a hegynek nincs teteje, de alja van. Választani nyíllal, pálcával vagy pillantással egy csapást és vágni neki az útnak illetve fogni a kavicsok kezét. Csúnya emberek merednek rám a tetőről bajuszban, szakállban.

Amilyük csak van és némelyikük kalapban meg sötét öltönyben s nyakkendőben a szemre harap. Na, akkor mégiscsak van teteje a pokolnak az udvarban s nem elérhetetlen. A csúcs nyaka látszik, minden más a homály éles vigyorában. Most kezd fáradni a láb és megvan az egésznek a háromnegyede.