Övegh Zoltán

Szürke és szűk folyosó közeleg, hogy utána alattam tátongjon a Duna folyam közlekedő moraja és általában reng. Előttem keveri magát ilyenkor az örvény. Figyelni kell, nehogy bármi értéked vagy holmid a hídról a vízbe essék.

Egy irányban halad a kerékpárút. Mit keres erre egy áram hajtotta másik, kettő kerekű jármű? Mindig imádom fentről szemlélni az alattam elzúgó vízi szállítás forgalmát. Kis híján meg is talál egy korlát.

A túlpartról találkozom biciklis gyermekekkel. Lehet, Dunafürdőről időnként ezen a járaton rövidítenek, akik onnan érkeznek?

De a kalandnak nincs vége. Dudáló BMW üdvözlésére kapom a fejem itt, a túlsó járda szigetén. Ha jobban pedáloznék és tovább, Gemencre vinne ki ez a délután. A vadak biztos, hogy alszanak ilyen korai órán.

A semmi sípol sípját fújva, aztán elhal. A játszótér szalagja ugrál, s ha a levegő nem látogatja, ő is dologtalan.

Vajas soron lépek a lábnyomaimba és a szomszéd unokája ölel, nincsen kétely a hangjában. Ajkáról kérdése keresi hozzám az utat. Sátor kapcsolja le az utca lámpáit. A lány a hangjával a sötétségbe fényt kíván adni és megkapom a karjait.

Falon az óra ütögeti a házát. Díszállatok hallgatják helyben ringását. A szú irigy a semmi hangjára s beleperceg itt, a kicsi tóból felhangzó békák dobolásába. 

Valahányszor beszélek a lépcsőkhöz, egyik sor a fejemet kocogtatja. A másik csoportot beszegelt szegecsek ölelik s ezek fa csodák. Csak nehogy bántsa őket a szú ott fent a tető tér izzadó deszkái között!

Vasajtó rúgja fülemet egy pár huhogás erejéig a fák között. Ritka példány, egy arany sakál nézi az estét farkával. Újból csapódik arcomhoz a fém, ez csak a nappali szoba búcsúzása volt s a kulcs fordul.

Erőtől vibráló alkarom zárja a szárnyat s a kilincs balra billen. Efféle példa nem volt még vele.

Az órák hármat számolnak, a nyílászáró ura a helyzetnek. Most nézek rád újból, barátom. Kitárod kezeidet a világra. A bánat különös érzéssé válik, amin szemlélem e beragadt jobb szárny kérdőjel állását.

Megszakítom a komám időhurokban ragadt gondolkodását. Hadd pihenjen görbe teste! Bő száz éve lehet, ilyenkor estebéd közeledett. Jó éjszakát s kellemes pihenést kívánok neked, fekvő kincs komám!

Hiszen, ha érni kíván engem az eső vagy támadna a nap, ott vagy pajzsoddal, hogy számomra vértet adj.

A besötétedett hegyek között sétál az ellenséges erők osztaga. Nincsenek csillagok! Füsttel mérgezve a levegő és csak a pisztolyokban lakó ütőszegek ropognak. Felverték a holt dombok végtisztességet adó álmának a nyugalmát. A horda bármerre is jár, a világtalan sötét vájatok súgják egymásnak a valahányszor elhajított gránátok hangját. A felszínen a síri nyugalom csendje adná meg magának az elmúlás méltó módját, ha hagynák.

A barlangok előtt állig felfegyverzett őrség az árnyékok elnyelte hasadékokban. a nők megfélemlítve és elhallgattatva. A befogható férfiak foglyul ejtve s munkára fogva, a gyerekeket nem bántják!

Az alfa csapat leteszi a Combine seregei előtt a fegyvert. Az ellenállás futára hírül hozza a maradék még reményt táplálóknak, hogy a parancsnok asszonyuk elesett.

Az alfák jele lekerül az eddig oly boldog hegyek ormairól, a dúdolások utolsó hangját a semmi hallgatja. A zsarátnok hamuért imádkozik és omlásra készülődik.

Miss Alyx Vance érkezik a kísértet járás bejáratához. Az elesett asszony teste nyit ajtót az amazon óriási csapatára s a nagy női sereg pár férfi tagja meggyászolja. Egy tartalékos azt állítja, a női harcos alig, de még él! Hordágyat s segítséget hát neki! Talán meg lehet menteni.

Eli Vance lánya aláaknásítja az éjszaka alatt a hegységrendszer egész alját. Amint a haldokló vezérasszony járóképes, támadás! Alyx barátját, Gordont elfogták.

168 óra s Alyx a seregére néz. A nő sok vért vesztett, de harcra kész. Legyen még egy hét s újra hajnal van. Az ellenállás páncélzata halvány csörgéssel a fekete hegyek gyomra alatt. A férfiak bólintanak, Alyx női harcosaira néz ezúttal. Nyomják a gombokat!