Övegh Zoltán

Nem fortyog a szívem, ha velem vagy. A szárnyaimat engedem fel szépen. A lélek malátát kortyol, és csókolsz éppen. A szalag avat fel.

Kérlek, most ne engedj el. A személyedre éhezem. Valahányszor ébredem, a szemem nyílásában állsz előttem. Tüzelj még! A kezemet perzseld meg! Lángol a vágy, a pillantással. Ez a nap ne érjen véget.

Miért hagynál épp cserben? A takaróm lep most el. A folyosó is fénybe úszik karján, ha sapkáján a mosolyod kilincse olvad. Jön a nap. A kúszó árnyék néz. Hol van már a kezed? Az ajkam ég a hajadban, szívom az illatodat.

Úgy érzed, eljár feletted az idő? Hullanak a levelek. Gyapjú hajad őszbe borul, de van még teendőd. Az intelmek keringenek körülötted. A válaszok felkelnek, noszogatják ébredésre benned a kérdéseket.

Minden lépted erővel teljes, a tisztelet szakállad serceg. Halk, belső bölcsességével kérdez téged, ugye még táplálja a lélek motorját benned az energia tábortüze? Nem is kell faggatnia testedben a szunnyadó szikrákat.

A láng a nyelveire kap és fehér fejjel ez a világ ugyanaz, igaz? Az elméd fiatal, a lábaid a gőzös sínein zakatolva szorgalmasan rázzák a kocsikat. A szén parázsa egyszer mindenütt s mindenfelé elfogy. Derűdet hajtja a tekinteted büszkén törtető mosolya!

Lehet, holnapra nem ébredsz a reggelre? Tegnap is így volt, de ma lusta a szél s nem kelt fel. Olyan, mintha minden jó örökké tartana? Maradjon így, mert nevet rám dombokról a tavasz. A nyárnak csigavér, húzza vissza gyeplőjét.

Valami még kezdődik, és akad dolgom? Elmentek a pihék, a fű is nő. Évtizedek óta jó barátom a természet, a levegő az induláshoz löki a folyók s tavak vizét.

Zsákba a fejet. Lökd rá a deszkára. Ne lássa, merre viszed. Mire feleszmél a viharra, kardod szúró bökdösésében a kormánykereket kapkodja ki a vizekre.

Pisztolyok dördülnek, de ágyúk is köpködnek? A kincsestérkép a szigetre hányja a hajót. Amíg a kalózok abban révülnek az asztalon, az elrabolt fogoly elfoglalja egyik kabinjukat s lop magának egy kardot.

Egy nővel nem bír el a kapitány s kettő matróza? Mire erre ráeszmélnek, az árbócon elsőtisztnek a rabló lány parancsot ordibál. Kettő felesleges, felbujtó másodtiszt, Őt áthajítaná a korláton. Korábban kell ehhez felkelni, mert lábak rúgása s az árulók most éppen ismerkednek az óceánban immár a cápákkal.

Ki ölelheti magához a kincset? Óvatosak legyetek, férj és feleség. Tudjátok, hogy tolvajok között nincsen becsület. Járjátok körbe a terepet, nehogy átkozott érmékkel ütközzön gyűrűiteken az ujjaitok, a falánk kezetekkel. Lökjétek előre szolgáitokat. Sújtsa őket elsőnek az érintő büntetés, hogy vár – e rájuk örök szenvedés?

/Vitorlát bont a tenger 4./

A gyöngy nem a tiéd. Kapitány vagy és a Lopakodó is szép. A férjed az óceán meghódítását kívánja. Ne hagyd, hogy elvakítsa Őt a kapzsisága!

Apácából lettél kalóz, az urad reverenda alatt izzad. Ő papként templomokat rabol, Te a nyakadba másoktól orozva drágaköveket lógatsz.

Honnan van a szépséges fekete sapkád? Nem kalap ugyan, de hát mégiscsak nő vagy. Elemelted csellel, amikor a várost támadta a dagály? Virít elején az önmagában is beszédes halálfej mosolya.

Viharban ne kelj útra a hajóddal, a kalózeskü vissza tartja az árbócokat. Gyújts alá a rumnak. Isten szolgája férjed nem kell, hogy berúgjon. A legutóbbitól most is hanyatt esve dalol.

Ne égesd fel viszont még mindet, mert Nesso partjaira hajózz! Az urad ébredezik a hullámok mellett, kardot rántsatok s pisztolyt töltsetek az újabb rabláshoz.

/Vitorlát bont a tenger 3./

Fagyni fog ma kint, ez most leesik.

Hófehér puli. Ugye, nem fázik?

Mászik rám a táj. Messze az olvadás.

Pezsdül a hideg. Holnapután sem kell!

Szánkómon defekt, a lesiklás még megy.

Fázom már. Sál és kesztyű vár.

Kihűlt kabátomat dobbantottam éppen. Szőrme kacsint, hogy ráérne értem. Vissza a ródlira, ha átmelegedtem. Fülvédő simul az arcomra és én sapkát váltok. Rúgom a szánom s csúszok.

Hóember olvas, ez egy napilap?

A betűk vacognak, jön a gázpalack!

Menjünk köré, hát! Neki szemüveg is jár.

Rakjunk rá gombokat és répát a szemmel. Kalap is kell a fejére. Ő nem hiányolja a pokrócot, de figyel ma este. Ázik az újság s Őt nem zavarja ez!

Az ól mellé néz pár apró kar. Odafagyott a lábakkal. Szilárdan tud már olvasni, szerezzünk be neki kantárt is? Kelleni fog még néhány könyv, csak ide ne érjen az egerészölyv. Éjszakáig ráérünk, minden órában betérünk. Jól ég a tűz, de nincsen meg a lába. Rakunk rá fát, hogy pihenjen a kályha!