Övegh Zoltán

Szököm az eső elől. Egyszer már nyakon csípte a hátamat. Ezúttal nem az ő cseppjeivel tekerem a versenyt, a magánkert mellett dús buja játszótéren terül el ez a kisebb erdőség féle.

Az általam taposott betonnal nem tudok beszélgetni. Pár másodpercig lasszó galádságával rántja el fülemet bemondó csengettyűje. Semmilyen kéz nem tartja, kormányom egyensúlyát nem zavarja.

Érdekes e csodássá lett este ebédjében, egy adandó alkalommal nem zakatolt el erre vasparipa. A tüzes gömb önt nyakon melegével, hogy emlékezetkiesésben szenvedek. Ezt a sínt már jó ideje nem fékezi be semmilyen acél. Nem füstölög végig rajta járat és fű magasodik köré.

Néhány lépéssel feljebb melegítik minden útjukon vagonok a mozdonyt. Ez a sor, az ott, a lentebb bujkáló bakterházzal. Talán régebben dolgozott.

Megérkezett második útjára a tüzes gömb és gyalogoltatom fel a redőnyt. A halászok partján átkelésre kapok jelzést s testem kezd fürdeni a nap sugaraiban. Terményt hoznak a kombájnok és kamionok egymás után sorban.

A kontrához kell szóljak, mert vasszörny tumultus van. A bujkáló napom sütésében elállják az utat. Mindennek eljön egyszer az ideje, a gömb tüzelő simogatásában átcsurgom magam a folytatásra. Ekkora mértékben nem kellett még itt várakozzam, hogy feljutásomat ünnepelhessem a hídra. Ilyen késő délutáni órákban. Befalazta a természet az egyik integető lépcsőt. Ezt óvatosan kell majd kiszabadítani onnan.

Felkaptatás az emelkedőre. A Duna fürdik, én meg nézem. Az egész órában váltom a sebességet, és negyvennégy másodpercet késtem csak éppen.

Szőke szellemet látok még mai túrám végén, de az csak az augusztusi délibáb lehetett. Nincsen már velünk az egykoron itt pöfékelő gyár eszmét melengető jelképe: A gömböt tartó nő. Biztosan ezért nem jelzett nekem a fekete autó, számomra is hiányzik!

Te vagy nekem a nap, és a szívemben kihunyás nélkül szikrát hagysz. A hidegbe vagyok taszítva, ami a lángot el nem fújja.

Rácsok a barátaim és ölelem a vasat. A rudakat. Testemet vissza tarthatják, az irántad gyúl érzelmeimet soha! Börtön a szeretetem tápláléka és olvasok.

Szőke, fehér és formás eszme a börtönben az őr. Nagy falat lánytól vagyok a parkoló pályájára állítva, büszkén markolom a tömlöc rácsait.

Előttem bölcsesség, posztfeudális akció regény, valamint angol nyelv ölelése.

Az első kettő jöjjön elsőnek. Szívem asszonya rám ügyet se vet, nem lep meg. Hiszen nem engem szeret.

Kéz simítása a rácsokon túlról és konganak a rudak. Ki meri megzavarni szívem – lelkem zajtalan nyugalmát?

Ő lészen az, a barna álom! Nem szerelemmel jött. Az maga lenne a csoda! Csókomat kéri, meg sem érdemli! Egy másik lovag, szőke hajjal hívja őt. Elutasítja s kezében a lopott kulcs. Kiszabadítana?

Elfordult kulccsal nyitva a cella. Nélküle a ketrec rácsának összes rozsdája sem ér semmit!

Zöld, bézs, világos sárga, barna. Még mindig színtelen a mező. A tüzes nyilaim perzselik a levegőt, érnek valamit ezek a vesszők?

Fehér rózsa pár mondata száll kövér esztendőkön, melyek aggastyánná lesznek. A lelkednek teher vagyok, nem beszélhetek már vele?

Szürke és szűk folyosó közeleg, hogy utána alattam tátongjon a Duna folyam közlekedő moraja és általában reng. Előttem keveri magát ilyenkor az örvény. Figyelni kell, nehogy bármi értéked vagy holmid a hídról a vízbe essék.

Egy irányban halad a kerékpárút. Mit keres erre egy áram hajtotta másik, kettő kerekű jármű? Mindig imádom fentről szemlélni az alattam elzúgó vízi szállítás forgalmát. Kis híján meg is talál egy korlát.

A túlpartról találkozom biciklis gyermekekkel. Lehet, Dunafürdőről időnként ezen a járaton rövidítenek, akik onnan érkeznek?

De a kalandnak nincs vége. Dudáló BMW üdvözlésére kapom a fejem itt, a túlsó járda szigetén. Ha jobban pedáloznék és tovább, Gemencre vinne ki ez a délután. A vadak biztos, hogy alszanak ilyen korai órán.

A semmi sípol sípját fújva, aztán elhal. A játszótér szalagja ugrál, s ha a levegő nem látogatja, ő is dologtalan.

Vajas soron lépek a lábnyomaimba és a szomszéd unokája ölel, nincsen kétely a hangjában. Ajkáról kérdése keresi hozzám az utat. Sátor kapcsolja le az utca lámpáit. A lány a hangjával a sötétségbe fényt kíván adni és megkapom a karjait.

Falon az óra ütögeti a házát. Díszállatok hallgatják helyben ringását. A szú irigy a semmi hangjára s beleperceg itt, a kicsi tóból felhangzó békák dobolásába. 

Valahányszor beszélek a lépcsőkhöz, egyik sor a fejemet kocogtatja. A másik csoportot beszegelt szegecsek ölelik s ezek fa csodák. Csak nehogy bántsa őket a szú ott fent a tető tér izzadó deszkái között!

Vasajtó rúgja fülemet egy pár huhogás erejéig a fák között. Ritka példány, egy arany sakál nézi az estét farkával. Újból csapódik arcomhoz a fém, ez csak a nappali szoba búcsúzása volt s a kulcs fordul.