Övegh Zoltán

Kiérve a garázs alagútrendszeréből lámpa ki és a lázadókkal befoglalni a veszteglő vonatot. Az egyik lázadó lány előremegy a mozdonyban, összekötve a drótokat indul a szerelvény e vonalon. A tetőről lőnek ránk, szóval fedezékbe! A barikádok mögül özönlenek vagonunkra a lövedékek!

Ez a torkolat e hangárnál, katonák lesnek ránk. Újabb lázadók kerülnek felszabadításra. Én és a nejem bólintunk s beszólok vonattelefonon előre a lányhoz, húzzon rá sebességben. Nyílt terep jön, nagyobb figyelem kell.

Kiengednek innen a feleségemmel? Ki, csak előtte meg kell mászni a fellegvár tucatnyi emeletét s nincs lépcső. Lift az van, mindössze megpakolva katonákkal a szintek közben.

Ez a tető és megjelenik apa. Nem tud velünk jönni, de a kapu elérése előtt segít. Neki onnan tovább kell lépnie XEN bolygójára. Bemutatom neki a feleségem. Leint, hogy ismeri és csak menjünk e kapun át.

Bármikor összeomolhat e kóceráj. A felvonó remeg, de halad. Tényleg, ez hová visz minket? Azt nem mondta apa. De Alyx nejem tudja? A válasz, a tizenhetes város alatti alagútba.

Át a megszállt lakóházakból a belvárosban. Akiket még nem lakoltattak ki vagy nem vittek el, jönnek velünk. Alyx van itt, Eli lánya és el kell távolodni a kiherélt fellegvár hatósugarából. Dekoltázsa megtisztelően baráti a széttárt vagány kék dzsekiben, az ölelése fantasztikusan ölel. Az emberek üdvözlik az ellenálló párosunkat, most pedig igyekezni emberek s fel a vonatra!

A megnyílt kijárat ömleng a rázúdított rakétalövéstől. Jól van, kezdi a mozdony a bezakatolást és gyorsul. Csak zakatoljon minél gyorsabban, mielőtt e torony össze nem rogy. A fehér erdő erődjéhez tartunk, azt kell elérni, még apám ellentáborának a támadása előtt.

Beremeg a vonat, de rotyognak a szerelvények. Csak ránk ne zúduljon e fellegnek a vára. Alyx a csúcsát nézi, hogy zuhanásba kezdett és felénk omlik a teste. Egy vagont le is vág ami üres, abban nincsen ember.

Alyx jön be kintről. Az ablakból való nézelődésből. Hogy vagyok e páncélban? És Ő hogy van e barátian szexis hacukában?

Tudok nyugodtan lenni a vonaton? Csak nézelődni szeretnék. A táj sivár meg száraz, de unalomba poroló nyugalmat söpör. Itt, a több mint méretes mesterséges sziklák közötti völgyben s még jó ideig nem zavarja semmi ezt a zakatolást.

Parfüm illatára ébred a szem s még mindig lehet elmével tépelődni (, amit szeretnek a férfiak és szórakoztatja a szürkeállományt). A bézs sziklákat további vörösek váltják, de a köztes sivatag állandó. Apámhoz tartok és remélem, ezúttal látom anyát is. Apa mellett nőttem fel, Ő anyáról csak mesélt.

És eddig tartott az elme pihentető nézelődése, az agy szellőztetése. Mert elmém megpillantja az illat forrását. Beszél és megkérdezhetem, miért ül e járaton? Ez nem igazán finom hölgyeknek való járat. Nem kérdez, csak löki a rizsát s elmenni se akar.

Ideje a talpak talajára lépni és megbeszélni pár dolgot ezzel a dekoltázzsal. Nem szól semmit az arca, hagyja a közeledést. Na, nézzük csak ezt a köszönést! Apám háza tája közeledik és e lány még mindig nem bírható semmivel leszállásra, távozásra.

Az elmére szükség van, az észre mikor? A villámok elbújnak, a felhők mögül nem értenek egyet. A halál szelét lélegzik be az áldozati papok, az utolsó jelölt készül a külső kamrából a végső koporsóba befekvésre. Zilált kedvvel a nehéz testében fojtott járással tapog, talán gázt engedtek rá? Levegőért kapkod és vérbe öltöztetett csuhája birtokában sompolyog rendbe a légzése. Nekünk a hármaknak mondják azt, hogy itt végezzük, de másért és másként folytatjuk a létezést e fából tákolt teknőkben.

A vér kezet fog az éjjel s kezdődjék az alvás. A harmadik tagot biztatjuk, hogy nem tart soká a szenvedés. Kezdődjék az órák alatt majd hamarosan, a szemek behunyása. Mi már betakaróztunk a vérrel, kezdjük el biztatni a most érkezett és reménytelenségben kiáltozó társunkat? Nekünk sem tetszik az a terv a magányos s önző gonoszságban, mely az álszent megváltást hirdeti valamint álajándékok elérésével kecsegtet.

Itt még mindig jobb, mint a fronton. Csak hát mire is fizettünk be cserébe? Semmink se fáj, a lelkünk mégis férfi létünkre vérzik. Megkérdezheti legalább a tudatunk, hogy ki a csudának a vére itt a lepedő alattunk? Mert ez nem a mi testünk nedve. A kamrák zárulnak az előcsarnokból, a civil és katonai hölgyek térnek vissza a kolostorba tányérsapkásokhoz. Pár másodpercnyi pillanat percére megcsodálhattuk őket e nyílt teremben, szorgoskodva az előkészületekben. Egy időpontot véltünk a barátommal hallani félfüllel s most nem tudjuk, hogy mi jön a papucsában a fülünkre.

Azt mondták a hölgyek, ők sem tudnak mindent. Úgy tudják, a feletteseik sem (eztán állt fel tőlem fekvésemből a katonatiszt asszony a bő dekoltázsával). A nyájas cica hangjával és fantasztikus arcában a mosolyával. De akkor most komolyan, csak gondolkodom! Szuperember fejlesztésére vért vesznek tőlünk? Mert e csajok azt mondják úgy félórája, nem cél a megölésünk. Ez megnyugtató, de akkor kísérleti patkányokká lettünk? A barátommal (mint két magasrangú SS - tiszt) úgy döntünk e koporsókban elfeküdve, hogy szólunk a faluból elráncigált másik úrnak (s egyben talán azt hiszem, tábornok a rangja) a talán nem teljesen sötét alkonyról (még viszontláthatja a feleségét meg a gyerekét).

A tocakos ruhátlan pocakos nyitja e vesztőhely ajtaját és húsdöngetés lépteiben csukja azt maga mögött. Odajőve hozzánk kér minket morogva erre, hogy felkelés meg kiszállás a koporsókból. Ő maga tocsog a vérben és ez nem palást, de annak hat. Alvadásban száradt vér a testén s mogorván sandít, ébresszük a harmadik tisztet is mellettünk. Megyünk haza vagy valami hasonló más? Odakint illetve e várban vagy miben tányérsapkás lányok felfegyverezve a horog keresztjében a fekete ruhájuk karján fehér háttérrel. Úgy kérném a csókjukat, de barátommal jobban érdekel egyenlőre a lépteink irányának sorsa.

Így hárman kótyagolva bíbor folyóba vedeltetett alakokat látunk bézs sivatagban, akik ugyanoda tartanak. Meg ne kérdezzék, a testünk mikor vala lecsapolva? Semmit nem éreztünk. Nézek a kollégánkra. Ocsúdik, aléltan jól van s nem fáj semmilye. Milyen hókuszpókusz is volt ez? Végre nem vérszagú a levegő, nem fojtják az elménket. És... ez tényleg derítően gyanús, nem követnek minket e fűben csendbe lapuló éjszakában SS - tisztek. Ennek a komának itt velünk van hová lefeküdnie? Tartson velünk egy sörre vagy borra meg ételre, aztán valamit a gyomorba bepakolunk és behunyjuk a szemeinket.

Már nincsen sok, öt kilométer se a vityilóig. Az őrjáratok azért kérik a papírokat egy ilyen bázison. A harmadik után besokallunk és jó lesz az inkább elkerülve ezeket a folyópart mellett (a parti ágyon), de még itt is táncolni hallani a fákat. Hála istennek csak a megrémisztett szél az. Sír, hogy mit műveltek a barátjával (a villámmal)? Szomorú az égi csapás. Na, ez már végre ismerős tákolmány körvonalazódása. Fát dobni a tűzre miután az ajtó kulcsra zár. Szikra árnyéka pattan a székre és miután a kimerültségtől magunkhoz térünk, kezdődhet az étkezés s immár nem félelemmel éhes torokkal.

(A farkas sikoltása 2. - Az éj csócsál harapva)