Övegh Zoltán

A markom fent van, lábam a korlátot böki. Tekintetem a távolban a lopakodó napot nézi.

Nappal van. Mégis olyan e moraj a villanó reggelben, mintha hajnal lenne.

Az ország házának búbja tiltakozik a gúny ellen és a villanásnak útját állja.

A víztükör fázik s szürke algák rajta. Alattam megrepedt a korlát, pedig nem is szorítja talpam.

Engem kérdez az izzó arc, miért kormolom fel alvásából? A választ a kupola előtt füstölgő bárka rejtheti, hol a délutánba fény gyúl. Kacsa csőre parázslik és megindul.

Várban fáklya s erődítményben katonák (vagy huszárok?) szeme nyílik. Tolja le magáról takaróját, a budai vár?

Lóerőkbe kapaszkodik, küldik aludni az arcát. Ő nem is ellenkezik.  A világító torony teteje felébred, alatta a többi része továbbra is a sötétben. Felizzik a hajótest, pillangó repkedése dob számára fényt.

A magasba bátorodó kaszárnya kelne, csak éppen a szarvas agancsa aludni szeretne. Farkas ordítja körbe e magaslatot, a társa fél szemmel elaludt egy gerenda padon.

Az éj érkezik az udvarhoz, nem lát éppen semmit! Azt észleli, hogy valami fogyatkozik! A kajütök munkához látnak, mert a foszlányok indulnának rumot inni. Szerelik fel magukra az előkét, és éjjeli bágyadtságukban nyitják ott lent a szuterént. A paripák erre tüsszentenek. Érthetően, csiklandozza orrlyukaikat a begomolygott szeszfelleg. Azért zabláik felnyerítenek! Patkóik bájosan csörögnek.

Az ordas kinyitotta másik pilláját és terepjárójával felbontja a nézelődő világítását. Még csak most kúszik hegyeknél a bíbor. Azt hittem, még abszolút éjszaka honol.

Menjünk akkor aludni. A gyöngy ússzon útjára, a bordó kapaszkodik a fedett magasles lábára.

Az agancsot ha felkeltik álmából, magára vet bőgést. Hátára gyalogol derengés. A tornác a lepke hátáról megérkezett s ez ad fényt jelenleg e medencének.

Zseblámpámat le is teszem az emeleten, mert kamrám rácsa, szintén felébredt!

A vasparipa seper suttogást, mit akar festeni? Ne pingáljon semmit. A feketét nem lehet csak úgy sárgára mázolni, ha beszól a folyosóról a boszorkány s még ókulárét is hibátlanná hadonász.

Nagy Britanniát mossa az izzadtság, később helyébe lép az egyesült királyság. Gyakori vendég erre a felhő, hiszen Anglia, Skócia és Wales fölött gyakorta esik az eső.

A domb csúcsának hercege korán munkába áll, meséket hallani erről tábortüzes és gyertyafényes éjszakán. Nincs akkoriban bő kínálata a munka végzésének, mégis erszényt ragadnak a vállak, egy dohánykereskedésben. Ott a magát megszedett, a cserf bajnoka üzletember szemet is vet egy lányra. A cég tulajdonosának utódjára. A vállalkozás később másra száll, felvásárolja egy újabb kor mágnása.
Úgy terjeszkedik a vakond, a vagyon a kezéből beszél. Az üzleti ranglétrán gyorsan emelkedik. A fokokat szeli.

A tizenkilencedik század derekán járunk, a vakondok segítő kezének kedves édesanyja elhagyja a földi terepet. Az újságok címlapjain olvasni éppen, hogy a teremtő Hild Józsefnek Hungáriában ad életet. Befejezi az egyetemet s építész lesz.

Az összefüggő település egy nagy alagútra vigyáz, nem ismerni a teljes világát. A munkásokat irányítják haladásuknál, a környékbeli épületek új tulajnál. A jó üzleti érzékkel megáldott, ásókezű úrnál.

Felhagyott kőbányánál haladunk el s ez pedig itt egy kőfejtés, melyre boltíveket építtettek. Udvar áll itt s veressék alá pince. Később alagút fúrását rendelik el, de hová vezetnek ezek a boltívek? József, a megrendelő, kevés embert enged közel életében az építkezésekhez.

Szemétlerakóhely ad munkát az utcaseprőknek kenyér keresőül, aztán egy időre ez is feledésbe merül.

A huszadik század vége csendül s sikerül bejutni egy befejezetlen járat belsejébe. Szavakba nem foglalható, milyen üregek köszöntik ott az embert. Én gondolom, hogy ez lehet a bálterem. Féltucat méter a helyem, ugyanennyit látok fel s bő háromszor ennyit léphetek.

Néhol négy szint fogad a vágatok csodájának megismerése közben. Kár, hogy azóta e különc erődítmény, mint valami palotás menedékhely, beépítésre került. Azt beszélik, bányászok kezelték a csillét valamikor, amikor még a fáklya komoly segítségnek számított. Ahogyan rázza magát a fény, egyik követ a kezembe véve, jeleket látok. Beljebb haladva kőfülkékben kuporoghatok és valaha, a kitermeléshez szükséges kötélzetet találok. De van itt egy száztizennyolc évvel ezelőtti porceláncsésze is még hetedik Edward király megkoronázásának korából.

A hátamat érinti most valaki, de a közelben a felszín. Elér ide le a tüzes gömb ereje, csak itt lent érezni vakítónak, az alagút csendjében. Ütések kicsiny zaja mögöttem, ezek a munkások zajai lehetnek. Akkor kezdenek munkába e szellemek, ha nyugszik le a tüzelő gömb kereke. A nyílásnál vagyok már, hogy kiléphessek a felszínre. Ez bizony még itt utoljára, az öreg Józsi bácsi, az egykori angliai ásókezű vakond parfümjének illata s újjáéled az ember, ha a járatok megjárta után megszimatolja.

/Köszönök A Sötétségnek hét/

Még nem tündököl fehéren az ég boltozatán, amikor vándorlásom léptekben cseng.

Mohó lelkek hangjait hallom, kiknek az örök lét oly mámorító. Gőgükért cserébe nincsen többé a tüzes gömb fénye, csak homályban a szentjánosbogarak mécsese.

Az ősök nem járulnak színük elé, aláaknázott csarnokokban tartanak a jövő felé.

Egy árva cserép darabját sem hagyják örökül a következő nemzedék bajor nyomaira, az utókornak idegen lehet e szürkés kőzetből épül kastélyok tisztasága.

Szigetország templomainak kriptája nyílik, temetők alatt boszorkány barlangokban, a manók megbújnak. Azon, rég élt, apró teremtmények ők, kik lakják ezeket az Óvilág létezéséig. Búvóhelyekről kántálnak nekem, melyeket helyenként más korabeli ember temetkezési helynek nevez. Ma is köztünk élnek ezek az apró teremtmények, fényes gömbökön közlekednek. Forrongó gömbök jelképének utalásai néhol a falakon, amik rám köszönnek. Egy altemplomhoz érkeztem, melynek tükörképe a közelében lévő kőfalon jelezve. Alattam, a földben.

Nyolvan láb alá megyek most le. Háborog ugyan a mélység, keletkezési idejét meg sem kísérlem.