Övegh Zoltán

Előfordul, hogy: amit szürkének látok, az zöld színű s ami számomra mély, tengeri kék, az töltve van fehér illetve hímzett pompával.

Régóta társak vagyunk, én és a paplan. Elvégre ő címkézi alvásomat, amikor az éjszaka elhalkul.

Megyek vissza a szatyromért, mert annak meg haptákban maradt a füle és ő szintén lemérné, hogy a színekre megvakulok – e?

A tükör beszél hozzám, szoktunk értekezni. Száznál is több esztendőre rúg a kora. Ezt nem hiszem el, hogy mi az, amit a szemembe tűzdel. Fésüli kerete rámáját és én férfiként meózzam le e zöld paplanon állva, Ő csinos – e?

A takaróra nézek s az vállat von, de derűjében keverte szavait és betűt váltott? Így már mindjárt nem annyira egyhangú nekem, a tükör szépítkezését a szememmel, pislogva figyelnem.

Az alföld az otthonom. Itt születtem és e földeken úsznak előttem az élmények.

Barna, egyenes fürt mellettem erről mást gondol s maga elé nézve karattyol. Azt szürcsöli a szélben, ott messze nekem az élmények szintén regélnek s ezek szemében nem csökken a sík terek homokos dörzsölése.

A tekintetem felnéz a porszemekből, és lejtők kísérnek. Emelkedők, melyek egyszerre sértik belém a kétséget s barázdálnak elmémbe felderítő merészséget. A szemem nem érti, mi vinné rá e magasztos eszmére, a bölcsességem emeli a felfedezésre vágyó sarkamat, a fennköltségben úszó gondolataim a hosszú országútra nyargalnak.

Ekkora vidéken a személyem még nem járt, kezdem viszont megértésre vinni a hölgy szavait. A hosszú vándorlás gyümölccsel poroszkál s a tüzes gömb magasan araszol a város összes sarkán. A lejtők lejtenek, de szeretnek. Az emelkedők a lábaimnak terhek, a kíváncsiságom erősebb a fáradtságomnál. Erszényembe nyúl a torkom s kiszáradását megelőzve hörpint.

E tájegységet fél élet megismerni. Erre nem a vizek és halászhálók mesélnek, karon ragad viszont a történelem. Gyeplőre suhint. A lovagok sarkantyúznak, a hegyek morajlanak, az utak kanyarognak és lejtenek.

A sétában megállok, hogy az emelkedők egyikén körbe nézzek. A tévétoronyból két lábamon kérdezem a dombokat: Meséltek magatokról nekem? Amíg sikerül esetleg megszólaltatnom a régi időket, újrakötöm a fűzőt kioldódott bakancsomon.

(Egy abszolút régi álom Pécsről)

Tarkába borult bokor rázza meg magát, ő már felébredt! Tőle balra bezöldült az öccse, a másik szélén e fantasztikus kiszögellésnek az árnyékba boruló fa keresi a helyeket. Ágaival és leveleivel.

A messzi ködnek egyáltalán nem tetszik, hogy felhúzatják vele a vastagabb pizsamát. Ő még hűtene s altatna. Erről a Lambert vidámpark más véleménnyel van. Az óriáskerék pedig lapátjai forgatásába kezd.

Zöldellő avar nyúlik zizegésbe és szeretné az oszló párát ő is. Nyolc perce van a szivárvány szürke függönyének futólépésre váltani, utána az óra mutatója kilencre ér!

A templomok, sekrestyék, parókiák és dómok villámot küldenek maguk mögé. A parasztházak, civilek kelése ez. A kereszt égbe tartói reménykednek, ugye nem zavarták meg őket?

A Duna fő lendülete megindul, ott nagyon fent a távolban. Azt hiszem, itt az ideje leülni egy padra s hallgatni az első harangszókat.

s adom neki a tejet meg a cukrot. /ÉBREDŐ BUDAPEST 8./

A köd láncán felkelt a híd, lábait a folyó mossa. A város, pizsamájával az ágyban és gőzölgő kávé illata száll orrához. A pára betakarja szivárványával a kanyart, hátrébb gyalogolva. Csúccsá magasodó hegy, szintén kel az aromára.

A sétahajók még alszanak, jelzésre várnak? Ez a kora reggel vége. Itt előttem, a levelek is sárgán s tarkán éledeznek. A bérc fekete tekintete útra küldi kezeit, simogatja a többsávos felületeken, autók ezreit!

Uszály árnya a mederen. A párafüggöny az algákon felszínre emelkedik, a folyó is még csak éledezik. Ezek a kora reggel percei, melyek nézelődnek a sár bércéről?

A dér a havat kacatokban helyezi épületek tetejére. A reggeli csillag, minden cseppjével, kelti a Gellért hegyet. Homályos fenyők élednek kábulatukból a kanyarban. Kilenc perc kell még és a templom órája elüti a hetet.

Északabbra a dagonya oszlik s belelép nadrágjába és cipőjébe, fűzőjét köti be e folyó. A buborékok eltűnnek, habokká s örvénnyé lesznek. Beköszönt a sodrás a reggelbe.

Az este hangtalan érkezése. Társunkról kegyelet lerovása a csendben.Fénygömb virága ad esernyőt a falatozónak. A központi fiú kijáratánál tűz nélküli szekerek sem adnak benzingőz zajt. 

A portás az eredeti bejáratnál szotyoláját fogyasztja és ablaka mellett a csellengőkre vadászva, kedvenc sportújságát lapozza.

Az emeletről kísér a lépcső, számonkért a tanárnő. Vörös toll végigment a papíron, barna kapuhoz lány fehér blúza s barna haja társul. A telefont elnyeli egy iskolapad. Az ügyeletesek súgnak, ilyen nem létezik még ma!A feladat tárgya ugratja elmémet, mert végtelen számú megoldás kerülhet annak tükrében felszínre.

(Minden új kezdett sor egy-egy történése az emlékezésnek, de egy helyszínen. Tehát ez három álom!)