Övegh Zoltán

A bűbáj kezeiben a varázsló harcképtelen lehet. A boszorkányoknak megvan a seprűje. Ha a víz léket kap, az tényleg egy szerencsétlenség?

Aki a kígyókkal beszél, ostromzár alatt tartja a varázstalanokat? Átok szórja erejét a pálcából, harcra hívja az aranyvérűeket. Macska ugrik a kehelyből, a tanár vadászik a későkre.

Hallom a semmit, mert az elmémet a bűnös szó házába kényszerítik. A naplónak nem a közösben, hanem a beázott pincében a helye. A vipera érti, amit tálalok elé? Az összes varázslat a születésétől (fogva) sötétben fogantatik, de ahol ártatlan lányt a végzete éri: énekel a víz. Hisztizik, de vidám repülésben kísért s nem bugyog a mosdóban.

/Perselus Piton (Severus Snape) tanár úr végakarata, mint a félvér herceg/

Mit keres az ember ebben a csapadék özönben? Pár ajkai érintkeznek ernyők alatt, cserf lüktető csendjében. Aztán a mosolyt követve összehajtják tetőiket s bemennek a hosszú felüljáró alá. Ott is egymásba fonódnak, de: jó nézni a dörgölőző szeretet; amiképpen kendőzik a lejtőben s néhol sarkokon megfordul.

Egy következő könnyed puszinál pirosra váltó rendőrlámpa a zebránál, a másik még sárga s miért is duzzogna; ilyen ramaty időben?

E lány futóversenyről jött? Ez nem csókban úszik, hangja verejtékben s ínycsiklandó trikóban küzd az előtte tornyosuló tömegben. Még nem tüsszög. Ja, utánam rohant? Szóljon, mert akkor megállok és a tócsákat kerülgetve nem tapogok. Elkapja a karom, tartanom kell az ernyőmet.

Csodálatos a haja, ízlésesen száll fel hozzám a hangja. Hiányos csoportokban csúszkálnak el felettünk a cseppek. Behúz ugyanoda, a terebélyes ereszhez és kéjes sóhaját fogadja az ajkam. Derekát kíséri a kezem, de hol lehet az arca? Megvan már, nem is olyan izzadt a szép váll trikója!

Elnevetem a száradás végét, vajon velem jön - ez aranyló, ígéretes köszönés után egy kávézóba? Belé kell karoljak s darál nekem sok élményt. Túl összefüggő a függöny karnisa, vissza fordulunk.

Veszélyes az aluljáró egyedül egy nőnek, de odaérve: az kihalt. Pár gyalogos lézeng, meg: állnak az apróbb vizek. Ez itt jó lesz, nyitva van. Az ernyők meg a száradáshoz addig, ki tudják nyújtani a nyelveiket. Sok az enyelgő s őszintén és önfeledten csevegő pár. Az ázás elől jöhettek le ezek a fiatalok, mert szorgalmasan a fiúk a lányok ruháit teregetik.

Dörgés vág fejbe, de semmi gond: amiképpen partnerem keresi a tekintetem. E betyár helynek máshová is van kijárata, ami fedett.

Hosszú az út, de finom illatú. Nyitom a számodra a kaput. A szellő úszik s a lelkeden baktat, mint egy úr.

A másik lányod kezét fogom éppen. Ő járul most eléd. Tudod: Nem egyformán érnek rá s messze él egymástól a két gyermek. A kisebbik mosoly jött most el velem és a bátyja. Fehér rózsa szúrja a tenyerem, de vigyázva tartom. Tudom, hogy ezt imádtad.

Megtisztítom a kilincset virág papírjával (Nem hinném, hogy ezzel szállna bármi is a mennybe). Még az is a kényelmedet szolgálja. Máris csukom az ajtót, csak az új levegő hadd közlekedjen.

Most én szeretnék kérdezni tőled: sárgában is jöhet majd a tiszteletem lerovása vagy maradjunk a béke színénél?

Jelez az üveg, helyet kér a szél. Örülök, hogy hallgatod éppen a másik lányod. Érinti arcát az erős kéz, a bátyja vállán ácsorog.

Becsoszog a helyére a küszöb, félrecsúszik egy itt felejtett kapanyél. Mennünk kell, odakint dörög. A szeretet a halállal nem menekül sehova. A kérdéseidet figyelem, jegyzetel ereimben az emlék.

Lemossa takaródról a porszemeket a szóló harang. Nem a szellő kerget el, csak fontos lehet a lélek nyugalma. Várom sok szeretettel mielőbbi válaszodat a rózsás kérdésemre.

Birtokba vett szőlőültetvények és mosolyogva röfögő malacok. Felszántja a földet a kedv, a cipőmben araszolok.

Vigyorgó moslék a sertéseknek, azt körbeállva falatoznak. Metszeni kell a vesszőket, nem borul az ég felhőkkel a vállamra. Fütyörészve dolgozhatok.

Az ól ajtaja vonaglik, apró szellő van. A tyúkok otthon nézik a pipit, erre meg néhány koca túr. A foszlány nyugatnak tart.

Átnézek a csőszhöz, mert ereje már elhagyta. Paraszt emberen átmegy a hőség gőze, én viszont nem vagyok igazi paraszt.

Hazamennék, de menyecske nem hagyja. Nem ér el minden szőlő s almaszemet ágaskodás nélkül. Leitatna, de nekem mértékkel is elég a finom bora. Adok neki cseresznyét s vonaglik a szemem a hímzett, elképesztő szoknyáján. Az elcsalt nézelődésem kifelejti a bájos pruszlikját.

Az ő pohara is megvesztegetve most már borral. Zárulhatnak a kapuk, az állatok ellátva. Mosolyog rám az asszonyka: tegyem be kombi Trabantja-ba a kerékpárt háta. Elvisz haza, otthon Őt, szintén várja az ura.

Meghúzzák a kürtöt a tornyok ablakaiban, rázza a rácsokat az olvasási kedv. A téglák megroggyannak szőtt pókhálók karjaiban. Tanulók, a pálcáitok legyenek a kezeitekben!

Ez sima ütés vagy varázsló sakk? Szállj fel a lóra ütésbe s tegyél próbára parancsokat! Téglapor lepi el a mezőt, dobasd el a királlyal a kardot. A markolat zuhan a táblára.

Üresek a zsebek s ugyanakkor mosoly az arcokon sehol sem. A tükörből az öcséd talál valami fényeset. Az indulatos hurrikán átjárja a tested. A te sebes kezed rejti azt, amit az aranyvérűek keresnek. Mindent tűvé tesznek érte, de a hatalom az övék nem lesz!