MotoszkaDaniel blogja

A madarak jelzik jöttét, beborul a mennybolt olyankor a villámok izzó hátán. A tengert felkeltik alvásából az üvöltések. Hector a spanyol partoknál egy lábát elveszítve vár, jobb kezén támaszkodik a vihar elültére koponyás markolat díszítette kardján.

A háromágú szigony felkavarja a vizeket és a csapások messze mutatnak dörgéssel a hullámok felzavart gerincén. A hajnal megérkezik, de a zivatar nem megy el. Látni viszont legalább messze egy szigetet. A háborgást a hajó átvészeli, amíg a főáramon a víz partot érve lecsendesedik.

A csontváz kalóz érkezik puskával a kezében. Fejkendő a homlokán és az égből leereszkedik. A palástját magára veszi s kérdezi a gyöngy vezetőjétől: messze van – e a hajója?

A csillogás kelti a hullámokat, a harmat pislog a hegyen. A nap sugarai a bércen a nedves fűben gyalogolva fáznak. Férfiak és nők idesereglettek megnézni a hajnal távozó könnyét?

Egy lélek körvonala itt maradt, talán Ő éjjel gyönyörködött a fényekben? A körvonala ízléses kék szalag, bekapcsolva felejtette nézelődése alatt a szélesvásznú fényképezőgépet. Nézzük meg, mihez volt szerencséje utoljára az előtte megélt szép percekben?

Deszka állványt tartott maga elé s kis árnyék vette körbe. A hegyről a szobor kinyújtott keze tárult, talán a táncoló lábai nem fagytak jéggé. Ide tapadt árnyak tartották számára a járdát, a hó meg a kavicsokat rendezgette közben.

Moraj töri meg a habokat és félre löki a folyam közepéről a lökdösődő tükröt, nehogy pápaszemet kelljen erősíteni a lánchídra.

Kacag a reggel, adjak neki zsebkendőt? Azért megnézem, hogy az elméjének mi olyan vicces. Létrára állt két nő nézelődni, csak nehogy leessen. Egy csaj rövid szoknya világos szürke bundájában kelti a tájat és kattint. Ja, az egy távcső a kezében, bocsánat!

A hajó dudál s sálja lesz az égnek. Én most arra nem pillantok, mert az emeletre felmászva ennek a sík lépcsőnek a meghódítása jobban érdekel. A vékony lábakban való elbámulás után ideje bámészkodni, hogy a szigetet keltette – e már a földszint?

A fehér cipő illatára magához térnek az imént általam szelt fokok. Még nem is vettem észre kábulatomban azt a lejtőt a hölgy csinos csuklyája mellett. Azokon a jégcsapos korlátokon előbb lejutok!

Én nem látom a csúcsot és fenséges bérceit sem. Az viszont elém tárul, miképpen takarja be tűlevelek koronáit alattam a támadó hó.

A tél diadalittasan búg és írja a korlátra gondolatait. Hallgatom, hogy mit szeretne mondani. Ezt valakik, a fenyők előtt nem tudják nekem megsuttogni, mert a fejük búbját is beterítette a december üdvözlő keze.

Óriási hódarabok rúgják a köszöntéseiket. Az esés ide neszel a fülemnek. A ködtől megfulladnak a fák a jobb oldali szállodában. Bár megkérdezhetném őket: kapnak levegőt? A dara szilánkjai pattognak előttem, a betonon.

Jobbról béka kuruttyolását hallom, ami délibábos derű képzelete lehet a szél szárnyán. A dús folyók és tavak hullámzása, még arrébb van.

Lefagyott kóró dől délre, a lába végre nem zuhan és bogyó után nyúl pálcájával. Az árnyék megtámasztja a bokáját. A körme letörik a hidegtől? Azért próbál felkelni borult heverőjéről.

A szőrös, bundáját veszi fel. A hó ropog, a szél morogva borotválja meg őt. A szállingózás befújja a szemét és nem lát semmit sem. Az írott kő kaszája gáncsolja el, ha nem fárad fel az útra és szellemként autósokat ijesztget. Mindig viszket valamije az óriásnak s megbotlik, szóval ez nem fog menni! A tűzangyal gyújtaná a lángját, csak ez a bukdácsoló Jeti folyton elfújja.

Bagoly rikító szeme küldi kutya nagybácsiját e dombra, az ügyetlenkedő hegyi embert lökje már fel az út szélére még ha gyönyörű falevelek és ölelések is melegednek. Az egyik a hideg fútta lökéstől nem kap levegőt, a másik lent található a völgyben s forralt bort hörpintenek söntésekben.

A hó zihálva rosszall s időnként elküldi nyilát. Lehull ott, ahol zilálva csap belém a kihűlt szerelem lyukas zoknija. Biztatom őt ölelve és karon fogva. Nem sietve, de tempóval jöjjünk le a hegyről. Ő kiszúr szánkót félúton, beül elém s így már mindjárt gyorsabban csúszunk le. A gyeplőt gondosan ragadom irányításhoz, itt buckák is lehetnek bárhol.

A ródlin a remény szorítja hozzám arcát, én szabaddá teszem a haját, hogy a dombokon ugrálások közepette eltalálhassam ajkam melegítő csókjával a nyakát.

Mindjárt lent vagyunk a zimankóból s dörzsölődhetnek kesztyűink össze pálinka s dögös nóták és melegedés mellett. Persze van aki csak egy üveg borral a kezében az alvást választja az asztal alatt. Én megcsókolok egy pihét, mert e fehértől még nem vagyok álmos s a dél sem feküdt le.

Dementor indulna útjára, tud? Kopár fa törzse tartja ott. A hideg érzi, hogy az elmúlás szaval vigasztalást. Az úr keresztje az égtől csepegteti a feloldozást. Az Ő házának kapuja betakarózott az avarral.

A humuszt összegereblyézte a köd és a szikla szemeként igyekszik köszönteni az év végét. A kasza felzúgna, mint egy fűnyíró, csak fázik. Lombseprűvel érdemes ilyenkor munkához látni.

A templom tetőterén ablaknál, a levelek sercegve csúsznak le téglákon. Lehetnek vagy hárman. A feltámadó szél érkezik a kopasz fához, nem fújt még le róla minden levelet.

Az őrszellemet elengedte a törzs, most benézi a hegyet. A szent hely tetejéről gerlék, varjak, galambok, vadludak indítják meg a sebességüket és szárnyaik csapkodása érkezik lábaikkal a lejtő, emeleti mezejére.

Kifakultságból derűbe jutó pettyekkel a házukon, csigák vizsgálódnak a hó hiányában. Egy vadlúd elröppen, erre felkapják a fejüket. Az utazó levelek mind látták, hogy az ablakon belül milyen a rend.