Övegh Zoltán

Nők vére zajong a dühtől és ezek az izzadságcseppek bennük tengerből óceánná duzzadva háborognak. A kárhozat festi az eget boszorkány kezeivel, hátha tovább esik az eső. Mert akkor több ártatlan járműve akad el a sárban. A megtekert s üvöltő szél meggyötört törzsű kéményeket ölel át.

Az őrületnek felső határa van csak, az alsóé a túlélés és annak talán esélye. Jelentékenyen ordító vészfék hangját nyomja el motorbiciklin az ezen nyeregben ülő s kezében láncot lóbáló siheder. Nem a holdban élednek, de így jobban látni e vízmosásban a pajta mellett a lesben álló lidérceket. Az arany fekete fényében boszorkányok lehelete ösztönzi a leplet, hogy mehet izzásra s vágtába a farkasemberekkel!

Megcsavart vihar néz be a megzavart szélben női szemeivel s ezen ablakokat hiába rázza, képernyőnyi pókot zavar meg legfeljebb pincében. Ezek az alagsorok nem eltorlaszoltak, ám az úton görgő csapadék a heves evezésében ide csalja a portyára éhes goblin sereget. Lőjék csak azokat a szegeket odalent a koboldok, kalapáccsal belőtt ajtón elvarázsolt kecske sem baktatát a sár adta szarv koronájában. A denevérek elől a zivatarban szétcsavart fák lombja bírja az iramot az éjszakában.

A vámpírok az éj közepén étkeznek? Tűnnek fel a vámpírcsajok, szóval emberfia lakatolja magára a reteszeket. A manók abroszt hoznak s terítéket szednek le, ők ezennel elteszik magukat kora reggelre. Az élőholtak irányított indulatban és kipofásítva magukat őrjáratra, a hárpia csajok a gondolat útján bármikor küldhetik őket támadásba.

A sötétedésben a vihar ostorának csápjai tépázzák eper fájának az ágait és e kórók minden gallynyi erejükkel küzdenek a termés hintájában, hogy még ép ágakkal érje őket az eső. E félreeső úton a szeretet nagyrészt, valamennyi könnye a sírás lombján rongyol zilált hajában. Levert szamóca kapaszkodik az ágakba a szélverésben, a nőkbe botló léptek óvatosan derűlátók. Homlok tetején csoszogó haj gázol a terjedő sárban, korona roppan a villám szavára e sercegő lápban.

 

Az út ingoványban zuhanyozása zárja a zivatar második körét itt, ahol a törvény lába koszos. A pajta fehér udvarban is száraz a dombtetőn, mert egy szemükkel a vad ebeket a közeli erdők farkasai portyázzák. Sem itt sem a környéken nem kóvályognak magukban a nők, ahol a köd fátyolja hályogban szórja a párát. Egy nőstény csizmázik szüntelen a sűrűn felázott utakon és csalja lépre azon ténfergőket, akik errefelé nem ismerik a járást s gyanútlanok.

 

Ha e csábos nő rázizzen az arcra s pamut inge nyílásra zizzen, nem megvárni e báj burjánzását. Kezének mozdulata fondorlatos elterelés s az már el van bájolva. A begombolt tudat irányítható, a kigombolt ing pedig örökké kész a vadászatra. Az átgombolt személyiség nem látja, miféle dombok másznak pántokon hegyet az elrabolt lélek utaztatására.

 

Cövek egyenes pánt völgyben a feszülettel a pokol kabátja, hol a végzet nem nyakláncon utazik. Fülbevalóban ring a katlanban, a fényben úszó száj tátogása alatt forduljon sarkon minden bakancs meg láptaposó. A vörös igézésben forgó szemek már messze s talán fára mászik? A két csajjal lopózás és most hegyezni a troll füleket az ordas portyajárat, ugye nem oson?

Derű nincs a halál könyökén. A humusz is fuldoklik. Kavicsokat himbálja a szél repedezett gereblyén. E birtokot az ördög ápolja, eltévedt vándor szeméből a könnyet vérre éhes csirkefogó szívja.

Vas tüze sem oltja ki a harc lángját, alagsorban nincsen botorkálás és a pincét is elfelejteni! Hogy miért? Azért, mert visszafelé behajtani tilost mutat a semmi! Dzsinn kaparja a falat, de üvegcsén és nem a szuterénban s érdemes is földhöz vágni e szellemnőt szabadulásért.

Az idecsalt ápolónővel rohanás kifelé, az itteni lordot nem érdekli a saját felesége? Felravatalozza az emeleten bekábítva, de ott már mindent nyalnak a lángok. A dzsinn asszonyt elküldeni két fogoly nőért, kik a földszinten vérben száradva ágyhoz vannak bilincselve. Egy szőke démon tőrt hajítana a torkukba, még élezi.

A démon csajt a dzsinn zárja be legalul az oltár termébe. Két női gólem akassza le magát ruhásszekrényben a fogasról és indul meg sáros lábaiban legalulra, a szökevények után kutatnak. Várja őket a személyüket felemésztő tábortűz s ezek omló gerendák. Ugrás kifelé a földszintre meg rohanás a francia kulcsért, ám a közeledő vihar keltette gázfelhő berobbantja a rácsozott ablakok némelyikén e fémkeretet. A szörnycsajok füstölő testtel loholnak a konyhába, onnan célba kell vegyék a tűz által még el nem ért padlást. A sáros bikiniket lecserélni, utána e kulcs révén a tetőkre kibirkózva magukat testükön pucolás innen!

Nyúlcipőzés ezek valamelyikén kifelé. Az éjfél hívó szava ontja a tüzekbe a lelket, sietni a megviselt lábak szedésével. Az ajtó kilincsébe odalent feszültség van vezetve, szóval rambózás kitörni a tetőre. Ugye, kibírják a menekülő testeket ezek a cserepek?

A dzsinn azonban nem érdek nélküli szellem. Belerúg onnan lentről a ház fenekébe, ami felér egy földrengéssel. Ekkorra érnek ki a tetőre a lábak, remegő guggolásban átugrálgatni eme épületszárny elejére és elrugaszkodás a fázásban fekvő talajra. A gróf kiszabadított nővére segít berúgni a kocsit, jó az a kurbli. Szökkenés be az autóba, mielőtt az eső rázendítene. Mutatja a grófnő, az álnok öccsétől lopott benzint. Bevágni a csomagtartóba s indulás, a legközelebbi város vagy harminc mérföld a megkezdődött éjszakában.

/Az elátkozott ház (house of hell) 1982/

Hajítom a lecsurgó vértől átázott szekercét, hogy mentsem a bőrömet a denevéremberektől és ráomolhat Juno - ra a tető fonnyadásban oszló arca. Egyikünk látja meg a nap hideg s hűvös őszben csámcsogó fényét vagy mind a kettőnk kimerülésben iszkoló lába visszacsúszik négy kilométer mélyre? A Borham gerinc bizonytalan hágóit Sára meghágja? Esetleg zuhan le a pokol denevér nők által is éhes meg körbe vett gerincére?

 

A vörös kötél nem húzza karjainkat a kijárathoz közelebb, mert az bőven alattunk szétlapítva s a pótmennyiség minden a derekamon meg a vállamon a száradt vérben pihenve. A lábujjhegyek percein iramodás a mellkasnyi tág rés felé és a denevéremberek támadásán felül omlik a lábaink közé a szikla tetejének cseppkő áztatta sok darabja. A hegymászó csákányt nem tudjuk kivinni, valamint nem tudunk minden élőt kimenteni a szűk lodzsa padjára. Fáklyát dobni a denevérek közé, legalább az ő harapó fogaiktól legyünk védve!

Akinek levágják a lábát, barátkozik a halállal. Kettő mérföldnyi semmi van az ember lába alatt, ahol a sötétség táplálkozik. És ki tudja, hány száz év óta? Inalás innen kifelé s fel, csak nem ordította szét a sátán álnok kapuja a kocsit.

Azért bocsánatkérést tolmácsolok Juno felé, mert átgondolatlan dühtől vezérelve sebesítettem meg. De még nem vagyunk kint s e szikla aranyból táplálkozó csillogása az egyetlen turista jelzés. Sára egy botor, pillogó szemű özvegy a bűntudat mardosásában esengve. Barátnőmmel kiérve az erkélyre meg minden nélkül újabb veszélybe sompolyog a hátunk, mivel meredek szurdok előttünk aláhulló patakkal és csúszhat alattunk a csúcsról ránk eső csermely törmeléke.