Övegh Zoltán

(Bob Fess vagyok és most) magamnak megyek vásárolni e zűrös város nyűgös hallgatásába(n). Búcsú(zóul) csók az asszonynak, máris jövök e pedálszekéren utazva. Kell még tej, de magamnak is hozok valamit meg még más egyebet. (Ezúttal) felzúg (úgyszintén) a szél fagyos pókhálója a viseltes ajkán vagy csak fáradt ökörnyálakkal találkozom (a fákról leválva)? Egy erét felvágott levél válaszol az útról, beletekeredtünk az őszbe?

(Igen, de attól még lehet szép az idő) Mi ez a rengeteg szárazra fagyott mosoly a fehér arcokon? (Vagy Jack apja még mindig nem felejt? Ezt beszélje meg a széllel meg az apjával, mert az) gyorsabban zúg, mint ahogy az Ő szelleme az Én agyamat szívja. (A kést tegye el a sötét és zárt köpeny alatt) ez a temetőgondnok az utcán (surranóban libbenve). Én gyorsabban forgatom (meg) a fogpiszkálót a szájamban, mint ahogyan Ő a fejével biccent(get). Mindjárt elérem a lábaimmal a közértet. Már csak pár lépés, letettem a kerékpárt. Az ég kebelje hordót iszik, kékülnek a felhők a sötétedésbe. Én itt gyorsan meg is leszek meg aztán, most nem is jöttem el olyan messzire. Csak pár dologért szottyantottam a hátsó felem nyeregbe.

A felhők eltűntek, az előbb még szóródott rám valami. Megjelentek a neszek és hányódnak a fák. Én meg hánykolódom haza, mielőtt le nem fúj a szél a kezébe. Hagyjon csak engem a nyeregben! A felnőttek sehol, beijedtek a késesek? (Na,) nem hiszem, hogy tőlem. Fejezzük be a vásárlást. Már úgyis mindent begyűjtöttem a kosárba, a pénztárnál vagyok. Bob bácsi pakol, célba venni a cangát és irányba léptezni a bolt kijáratát. Hát itt ugyan semmilyen maszkos nincs. Ezek rémült emberek. Sötétedő könnyek az arcokon, de nem szomorúak. Inkább a derültségben elszürkültek.

Hol is az a pedál meg melyik az? Ideje elindulni, minden megvan. (Hát,) talán nem fúj le a szél a kerékről. Nyugodt a levegő hangulata a karosszékében. (Na, akkor) rajta és adjunk is a láncerőknek. (Basszus, kicsit) elaludtam úgy másfél másodpercre a kerékpáron. (De nincs semmi baj, csak) túlmentem pár utcányit. (Úgy,) talán hármat? (Majdnem a városközpontig). A legutóbbi (alkalom) út távolságának feléig. (Na, hátra arc!) Olyan szürke idő van, egy képzelt havaseső fúvása. Persze, hogy elalszik az ember a szekér nyergében.

Tisztul az ég? (Na, látok valamit). De mindjárt otthon (is) vagyok. Kidugja az orrát paplan alól a nap és félrehúzza a függönyt ablakáról. Na, az én szamaram meg kanyarodik (, mert ez a nagybetűs utca). (Az itthon, mostantól csak) méterek vannak (hamarosan) hátra. Hosszú utca, csak ezen nem kell (már) végigmenni. A szél még mindig hánykolódik a hátamon meg az mögött. Mindig beszél, mert olyan a házak rendje. Olyan, mintha beszélne a fuvallat családja.

Ha sikolt az éj, rolleren menekülök a száraz közöny elől. Nem hallok semmit, pedig a szélben is benne süvít a sivítás. Elhallgatott utcák árnyai ezek, a lábam azonban derűlátóan tevékeny. Nem, nem nőzni jöttem. Én csak körbe kívánok nézni a sikátorok avarja között. Olyan száraz itt a hangulat, mint egy fénytől kiszáradt sivatag. Kiviszi az árnyalt csendet a metró zúgása. Lehet, hogy a földalattiba. Nem tudom, azt már nem látom.

Nincsenek annyira sokan, tudok rollerezni. Na, az már jó! A levegő csókolózik? Nem, ez egy pár ölelkezése egymásban. Na, akkor mégis van élet. Én azt szeretem, ha az éter szerelmes belém (mondjuk nyáron). Legalább érezni, hogy nincs beszorulva a légáramlat mozgása. Igen, kétféle szerelem létezik. Az egyik már akkor elér, ha valamire rápattansz. A másikhoz sokat segít a második évszak. De számít az is, hogy néhol értékeld egész és szépen kimondott mondatokban az éj játékát. Ja és ha Ő gyakran és közelről a szemedbe néz, a lány megvan. De most nem erről jöttem beszélni, csak érdekesség volt. Haladjunk csak tovább a rollerrel, erre barátságosabb.

Berekedt a szemem? Nem, ez csak az áruházak, közértek meg egyéb üzletláncok tükröződése a lelkem tükörjében. Inkább rekedjen be a szem, mert akkor van élet megállók között és hála istennek a kés villanását se láttam mostanában. Az éjszaka játéka most mélyül és a villogások hangba csapnak át. Igaz, én meg mindjárt otthon vagyok. A tompa város túlsó végén lakom. Kérdezi is az asszony, hogy kaptam - e tejet? Valahol itt leng a szatyorban a zsákmány a többivel együtt.

Egyik felén a csúcs, másikon a hideg érintése a pihe simulásában (csak éppen érdes az acnak). Az ujjak bírják a kapaszkodást, itt meg kell tartani magam. A denevér életkorán túl, ugyanakkor a halálnál se pálcikázom még az évek számát s elvileg egy hölgy volnék. Nyugdíjas szakállba kapaszkodom itt e szirteken.

Ugye, nem csúszik le sehová az ujjam? Semmilyen kígyó vagy sas meg sólyom odvába nem kívánok betévedni. Az a baj, hogy meg van biccenve a karom. Nincs éppen jól a lábam se. S fáj a mellem, megsérültem mászás közben. Ezt leszámítva jól vagyok és minden felszerelésem ép.

Nem fázom, ami nagyon is jó! Csak fáradt vagyok s kevésbé van kedvem lefelé nézni. Nagyon szép, hogy engem néz a táj és nekem is tetszik az Ő eszmei nagysága. Most már azonban talajt szeretnék érezni a láb, a lábak alatt. Mert hát, egy kötélzet se tart végig. Az folytonosan használódik s engem most megtart végig. Az is igaz, hogy ezek ritkán szoktak elszaladni (illetve elszakadni a mélybe). Én nem is hallottam még hegymászó zuhanásról kötélszakadás végett. Mindössze hangosan gondolkodom itt a magasságban szenvedve.

Igazán magával ragadja a szemet a mélység és a magasság, egyre jobban fáj azonban minden sérült mindenem. Csukódik a szem, amikor mozgás töri meg a hó vakságát a fehér folytonosságában. Na, kitartás! Összeszedni magunkat. Ezek értünk jönnek s akkor már azt is lássák, hogy egyben vagyunk. Na, leszednek most már minket innen. Semmi bajom nőként, csak el vagyunk gémberedve. Meg néhány apró sérülés. Húzódzkodás itt a testemben. Na, integetek is nekik oda pár száz méterrel arrébb. Hogy jól vagyok, élek. Legfeljebb alélt, de jöjjenek bátran leszedni engem itt innen négyszáz méter magasból. Mert megsérültem. De jó látni, hogy közelednek. Rúgják a port maguk előtt.

Hát itt fent bizony nem lehet könnyű közlekedni. Szép, csak cserébe magadban rekedhetsz. Még jó, hogy nem sérültem meg jobban. Na, látom már őket. Most érkeznek meg (kapaszkodnak fel a hegygerincre). Én úgy hat órája lógom itt, de tudok még mozogni s kitart a kötélzetem meg a felszerelésem. Na, integetnek. Akkor jó, látnak. Órákon belül hazamegyünk. Na, lehet búcsúzni ettől a szép tájtól. Még visszajövünk, ám akkor már óvatosabban.

(https://bahir.hu/2023/05/29/tobb-oran-at-logott-egy-sulyosan-serult-hegymaszo-a-szakadek-felett-bosznia-hercegovinaban/?fbclid=IwAR2hOzvlOcHmg9GLUiXWlLuZv4LLQNa-kN-sPUhAMGoVy4mnzhZ6DS2Na0s harmadik felvonás)

A hölgy megszült és éppen viszi haza a tanyára Jack bácsi Őt és kislányát a tanyára. Elmegyünk előtte duduval a (z imént született kislány) nővéréért. Telefonálok egyet, (na az egyetlen vezetékes működik a házban. Szuper!) ugyanis köd növekszik az éj hasában s őrséget igénylek. (Na, most jöhet az. Hogy) az összes ajtó kulcsra zár és reggelig a benti elfoglaltság a mérvadó.

Belehörögnek a kilátszódó fogúak az éjszakába, de legfeljebb csak a lépteik hallatszanak távolról. Amikor a kéményt ellenőrzöm, el is megyek kicsit portyára. Ogrékkal találkozom és mondják, hogy örömmel jönnek segíteni esetleg őrködni. Mondom nekik, hogy csak bentre kell strázsa. Minden biztonságosan be van zárva.

Bedörögve megdörren az ég. A nő pihent és a köntösét összevonva a karját hajtja kényelmesen egybe össze, megörül az őrségnek. Mondom neki, hogy jöhet levest enni. Meleg meg ízletes, de akár be is szállíthatom neki.

(Steve Jackson és Ian Livingstone: Dumer átka című lapozgatós játékkönyv alapján)

Fejbe vágva ébredés és fájó fej nélkül. Még az elmében sajog ragyogva az égő ház gerendáinak szédülése. Nem tudom, ki sózott e kobakra. A lényeg, hogy nem fáj. E nőnek itt mellettem azonban segítségre van szüksége. A gondolataim rímelnek, a nyelvem meg még nem tud megeredni. Mégis össze kell szednie magát a hangszálaimnak, mert e hölgy szülésre készül. Még nem jönnek a fájások, de a pocakját látni.

Összeszedni mindent, amit e tanyák környékén találni s a feltűnés nélküliségben közlekedni. Nem az, hogy nem bízom az emberekben. Csak az összes értelmeset és segítőkészet (vagy éppen még ehhez hozzácsapandó: vicceset; az elmúlt hónapokban) leölték a gazemberek. E nő is az Én kezeim által lett kimentve, a többit nem sikerült. (Igen, tudom. Azt, hogy) félig ordas vagyok, mégis segíteni kéne. Éjfél előtt mindent össze kívánok szedni, mert utána már nem vagyok önmagam.

Na, indul ez a csotrogány? Hála Istennek, nem a sárban fürödnek a gumik és nem esik az eső. Jó, a gumikat sem szútrák ki. Akkor viszont járulás be a nőért, mert legfeljebb egy óránk van szerintem és utána szülés. A gólya érkezése előtt pedig el kellene érni a várost. Mert ez egy elszigetelt és szép falu (a száraz meg elöregedett törzseivel) ahol most vagyunk.

(Steve Jackson és Ian Livingstone: Drumer átka alapján)