Övegh Zoltán

Zuhogó esőben követik egymást lépteim.

Váltakozó hévvel érintik arcomat 

és testemet a cseppek.

Kezemben a papír,

majdnem elmosódott rajta a tinta.

El is teszem gyorsan.

Milyen messze lehetek?

Végtelennek tűnik a latyak,

óvatosan haladok drótszamarammal.

A köd már szerencsére eloszlott,

hol járhatok?

Ismeretlen a vidék,

de valahogy mégis oly barátságos.

Szőke lány várakozik az egyik kapualjban.

Mutatom neki cédulám,

útba is igazít. Fellélegzem.

Meleg teára,

és forró kávéra áhítozom.

A temető elé kívánok járulni, 

árnyékként tart velem a pára.

Csak gondolataimmal játszik egyet az ősz.

Megérkezem szeretteimhez,

mérséklődik a csapadék.

Mécses a kezemben

és forró fény.  

Jó lesz így?

Égjél! Áztasd az emléket!

A szellemekkel vagyok most,

az ősök szavaival.

A papa szól hozzám.

Próbálok beszélgetni vele.

Korán elragadta tőlünk a sors.

A mama hangját hallom

és fehér hálósapkájában hallgatom szavait.

Majd ' oda veszek, a szép kis árokba.

Hideg alkony fut ide hozzám,

a papához és a mamához.

Búcsúzom tőlük.

Néhány segítő kéz velem,

küldöm nekik a reményt.

Nem találok találok le oda rögtön hozzájuk,

árny csettinti a fuvallat hideg érintését.

Felkavarja a leveleket a késő őszi csend.

Mécsesek ébresztenek fel. Száll körbe a füst.

Vigyed szavaimat árnyék,

a felhők mögül is hallanak szüleim

Mécsesek, gyúl nektek újra a fény.

Égjetek. Hozzatok fényt,

megújulást és reményt.

Csak ne tartana oly sokáig,

míg időnként tényleg be is kopogtat hozzánk,

A remény!

Beüti a felhő bárányainak a jelkulcsot. 

Most mit csinál?

Megyek, megyek. De ott tényleg csak pár perc tisztelet megállás!

Barátom édesanyja az, kihez kell menjek.

Innen olyan kettő elágazás.