Övegh Zoltán

Ki az, aki rám néz a tükörből? Én vagy a rabságban raboskodó elmém? Mielőtt a lemezt olvasóba helyezem a vörös fényért, ez melyik pirula? A kékben élek, de a másik mit ad?

A telefon csörög, de az nem a szomszédot adja. Megmarad az önképem vagy ébredek üres világban egy nedves burokban? A választás nem az enyém. A szándék az, ami szabad. A fülkében sem vagyok biztonságban, amíg a túloldalon nincs felemelt kagyló.

A fekete macska nyávog, de ő itt a lefelé szakadó padló megtestesülése. Van kanál? Az meghajol, de nem előttem. Harca az oszlopok mögül fel és e folyosókon a tolvajnak is becsülete van. Jól vigyázok viszont, hogy ki előtt hajlik meg a szívem.

Ahonnan jöttem, elnyelte a kék múlt. Ahová tartok, izzik a bizonytalanban. A barátom emlékműve hallja a szavaim dúdolását? Az utódja velem van és követ az alakuló semmiben, akár a füstben úszó árnyék. A kedvem szürke, a mosolyom egy lopakodó robbanás.

Nincsen már, pedig legeltette szemét a füzeten. Ha tél volt, se érezte magát Szibériában. Elment és nélküle csukódik az ajtó, üresen. A pecálótárs most is indul a kék tóra halakért, de már nem tud szólni hozzá. Oda fel, a szomszéd tömb legfelső erkélyének korlátjára.

Hallasz minket, Pista bácsi? Egy üres por voltál az életünkben, azonban mindig a mosoly mondataiban. A közértben várlak, viszont nem vagy ott. Szőke lány hangja trillázik csak a kék szemében. Ez a derű elköltözött a fellegekbe sok apró nyomban.

Ha most kellene pár szót szólnom rólad, a kabát várja paraszti humorodat Szibériában. Az ősz vitt el és nem az első napon, a lépcsőfokok várják lépteidet. Ahogy történt az mindig azon a napon sa kaputelefon is várja, hogy rengjen tőled a vonala. Átszóltad a tömböt az években, kiabálás nélkül zengett tőled a mesés délután nappalja. Ezt őrzi a sirály csőre.

A nádasok várják hálódat. Dologtalan szákok telnek pampogásban, kopoltyúkban és a szél szavának csizmájában. Hajítsd a botot, mindig mozog az úszó. Az orsók berregnek, amikor a csónakban ülsz az égbe mélázva. A vihar távolból vonul el északra nyári felhőkön. A kicsiny tó vize derűs, ringatózol a ladikban; ülve a deszkákon.

(Bartek István szomszéd: 1949-2020)

Nem láttak még engem lőni, most mi legyen? Be a faluba, no de hová célozzak? Egy gyermeknek magas a fa, azonban rajta a leszedendő alma. Elő a colttal és a szárakra célozni e nap verőfényes ölén. Az engem környékező pitiánerek a házak mögé ellépnek, El Indio elégedett?

A társam miért száll be egy vadidegen autójának vagány bőrülésére? Ő már hat óta éber, bennünk még nincs ilyen tűz. De a szavaink mélyéig hatoló ellentétek a hintázó szélben igen. A leesett hónál ég a tűz? Utakra pelyhek pihennek le s annyi bennem a szesz, hogy az ágyra esve majdnem kiömlik a doboz maláta. Hűvös padkára szakad az út könnye, lesz asztal megterítve étellel? Bennem másik láng lobog és az a szerelemé. Éppen meleget szikrázik a barátság, de nekem fontosabb a szeme. Elvégzem az egyetemet? Nem tudom. Őszinte csókban fürdök az egyik hátsó korlátnál a szabad ég estéje alatt, de van már a füzetek bújásához segítség.

/Kézdy (Krausz) György 1936 - 2013/

A bércek a lábak előtt magasodnak. Nem tudni, melyik szakadék rejt kelepcét. Mikor érnek célba a hátizsákok az oromzaton? A vihar lehel havat, csak egy méterre látnak el?

A szél nem akarja, hogy megérkezzenek és lök! A levegő hóban támad, a kemény tél a fákkal ölelkezik. A szirtek a pelyheket pörgetik. Kimentett emberek a völgyben, a többiekért kötél s felszerelés segítsége jön?

(Orosz hegymászók jártak szerencsétlenül az Elbrusz hegyen)

A holtak a helyeiken nyugszanak, lelkeik cselekvően a gyertya kanócát nézik. A viasz szorgalmasan égve baktat, szállítja az alvó elméket síkokra az éjben kirándulni.

A mindenség ösvényén a kellemes meleg takarja pihenésüket, a fény soha nem sorvad el. Amikor az ősz a tőkéket járva telinek érzi a puttonyát, kortyol: a boros pohár nem süket. Az ültetvények homokja humusszal porozza takaróikat. A fekete cica dorombol és sétál körös - körül, ez a sírok pereme.

Éjfélre mind a halandók, talán bölcsebbek s szállnak alá ágyaikba heverni. A szél nem támad fel, pedig üt számukra az óra? Akkor a szellő már letette őket aludni.

Az áramlat megsüllyedt sírhelyeknél szorgoskodik, belepte őket az avar. A szundító testek felett a tűz pislog, a levelek hintáznak? Fejfákra baktat fel az őrláng, a fuvallat a vésett betűket vizsgálja.

(Vegyes a péntek tizenhárom megítélése, éppen ezért nem írtam 'sötétre' :) Én nem szeretem, de pont ránéztem az órámra, hogy péntek 13 van. Mondok, megkísérlek írni róla.)