Övegh Zoltán

Az ajkak csatája határozza meg a szabadság gyalogolását? Nem, de a belevetett szenvedély kulcs lehet az ajtóhoz s a további ütközetekhez. Az egyetlenhez, ahol visszaút mindig van, de egyenlő megoldás is? Mert az építész nem hisz a szabad elmében, csakis a változás állandóságában.

Soha nem szabad egy érzelem sem, amíg a kiválasztott a test mögött nem látja a nőt. Az egyik csók adja a szabadságodat, a másik az életedet. Melyiket választod? És még át kell lépned az ajtók közül az egyiken, de te legszívesebben a harmadik kilincset nyomnád le.

Ez itt a határ, nincs tovább. A vörös démon ül le melléd s csippan a dekoltázsa. Maga alá gyűr a vágyban úszó kosár? Harmadik ajtó soha nem létezik a negyedik előtt, csak ha túllátsz a talmin. A terrorista nem tévedett, mindössze kevés még a kilincs. Óvatosan viszont a csókokkal, kiválasztott. A szabad utunk eléréséért, mert nincs többé puska. A kanál elhajolt s az orákulum a mátrix fogságában.

Valakinek fontosabbak az érzelmek a könnyű álomvilágnál? Ezt mérte fel hibásan az építész, az őrszemeknek azonban ennyi elég. A nő és a férfi haszontalan termék a számukra. Apa nem akar nullázást a hetedik emelethez, de anya igen. A pirossá nyílt öltözék lép át valahol az aggodalmával Smith-hez. Mi a gond? A vérző szemek a négygólos hátrányban merülnek és csak az idő a puskájuk. Az emberek természetesen hiszékenyek a női bájakra, de ez ma kevés az uralomban való dobogáshoz s az idő kétszer olyan gyorsan telik most.

Nincs város, nem köszöntik többé tornyok az eget. A kiválasztott megvívott a gépekkel és ő sem lát a felhőkbe. A béke megszületett, de sokan nem érték ezt meg. A gonosz a mocsok bugyraiból lázad, de Neo erejéhez nem ér fel.

Elrepül, elment minden remény. Trinity, vérzel és fáradsz. Mégis a kitikkadt csapat után futsz a biztos halálba. Neo a Mátrixban nem is ismert nálad bátrabb embert.

A női vécében ragadt egy cinkos férfi, egykor szerettem. Most is megcsalt, arcomban érzem rajta másik nő illatát. Zárjátok rá az ajtót, majd a lányok kinyitják.

Valamikor szilárdan hittem azt a mindent, ami körbevesz minket. Engem nem érdekel a szerelem, de fontosnak tartom és másnak is az lehet. Ennyi év nem mehetett veszendőbe! Pedig a harc elbukott s a Mátrix győzött, de Neo döntött így. A gépek feladták s ülnek a trónon. Mi kevesebbet nyertünk, ők viszont többet vesztettek!

Hiányoznak a társak, a harcosok. A gépek mindig tudnak majd élni érzelem nélkül, menjünk ki a napfényre. Neo nem az életét, a tudatát adta a békéért. Anya, mire készülsz? Nem lehet hatszor végighánykolódni ugyanazon az autópályán s a tengeren túlon, a hegyekből szabadult Neo. Értünk!

Kezdem megérteni, de több mint rendkívül nehéz. A gépeknek igazuk volt, azonban Smith ügynök sem léphet hatszor ugyanabba a folyóba. Az egyik rokonának az elképzelések mellett más tervei vannak. Neo, rohanj Trinity-ért s egyben fedezékbe! Valaki a holtak óceánján túlról is harcba száll a poraiba eltiport Zionért!

Nincsen remény, csak mosoly. De azért mindig érdemes felkelni. Az építész csóválja a fejét, de ekkora intelligencia ezt csípőből megérti. Kétszer dobhat a kockával, harmadikkal a mi életünkben már nem. Trinity s a többiek, barátaim. Neo! Kapaszkodjatok, új Mátrix születik!

Ki az, aki rám néz a tükörből? Én vagy a rabságban raboskodó elmém? Mielőtt a lemezt olvasóba helyezem a vörös fényért, ez melyik pirula? A kékben élek, de a másik mit ad?

A telefon csörög, de az nem a szomszédot adja. Megmarad az önképem vagy ébredek üres világban egy nedves burokban? A választás nem az enyém. A szándék az, ami szabad. A fülkében sem vagyok biztonságban, amíg a túloldalon nincs felemelt kagyló.

A fekete macska nyávog, de ő itt a lefelé szakadó padló megtestesülése. Van kanál? Az meghajol, de nem előttem. Harca az oszlopok mögül fel és e folyosókon a tolvajnak is becsülete van. Jól vigyázok viszont, hogy ki előtt hajlik meg a szívem.

Ahonnan jöttem, elnyelte a kék múlt. Ahová tartok, izzik a bizonytalanban. A barátom emlékműve hallja a szavaim dúdolását? Az utódja velem van és követ az alakuló semmiben, akár a füstben úszó árnyék. A kedvem szürke, a mosolyom egy lopakodó robbanás.

Nincsen már, pedig legeltette szemét a füzeten. Ha tél volt, se érezte magát Szibériában. Elment és nélküle csukódik az ajtó, üresen. A pecálótárs most is indul a kék tóra halakért, de már nem tud szólni hozzá. Oda fel, a szomszéd tömb legfelső erkélyének korlátjára.

Hallasz minket, Pista bácsi? Egy üres por voltál az életünkben, azonban mindig a mosoly mondataiban. A közértben várlak, viszont nem vagy ott. Szőke lány hangja trillázik csak a kék szemében. Ez a derű elköltözött a fellegekbe sok apró nyomban.

Ha most kellene pár szót szólnom rólad, a kabát várja paraszti humorodat Szibériában. Az ősz vitt el és nem az első napon, a lépcsőfokok várják lépteidet. Ahogy történt az mindig azon a napon sa kaputelefon is várja, hogy rengjen tőled a vonala. Átszóltad a tömböt az években, kiabálás nélkül zengett tőled a mesés délután nappalja. Ezt őrzi a sirály csőre.

A nádasok várják hálódat. Dologtalan szákok telnek pampogásban, kopoltyúkban és a szél szavának csizmájában. Hajítsd a botot, mindig mozog az úszó. Az orsók berregnek, amikor a csónakban ülsz az égbe mélázva. A vihar távolból vonul el északra nyári felhőkön. A kicsiny tó vize derűs, ringatózol a ladikban; ülve a deszkákon.

(Bartek István szomszéd: 1949-2020)

Nem láttak még engem lőni, most mi legyen? Be a faluba, no de hová célozzak? Egy gyermeknek magas a fa, azonban rajta a leszedendő alma. Elő a colttal és a szárakra célozni e nap verőfényes ölén. Az engem környékező pitiánerek a házak mögé ellépnek, El Indio elégedett?

A társam miért száll be egy vadidegen autójának vagány bőrülésére? Ő már hat óta éber, bennünk még nincs ilyen tűz. De a szavaink mélyéig hatoló ellentétek a hintázó szélben igen. A leesett hónál ég a tűz? Utakra pelyhek pihennek le s annyi bennem a szesz, hogy az ágyra esve majdnem kiömlik a doboz maláta. Hűvös padkára szakad az út könnye, lesz asztal megterítve étellel? Bennem másik láng lobog és az a szerelemé. Éppen meleget szikrázik a barátság, de nekem fontosabb a szeme. Elvégzem az egyetemet? Nem tudom. Őszinte csókban fürdök az egyik hátsó korlátnál a szabad ég estéje alatt, de van már a füzetek bújásához segítség.

/Kézdy (Krausz) György 1936 - 2013/