Övegh Zoltán

Nagyon jól tudom,

hogy hatszemközt kéne erről beszélnem veletek,

hogy életemben az út sávos és meredek.

 

Sok az apró falu,

de ott a körforgalom,

ahogy vezet az ember mielőtt ráun.

 

Vannak apró vadak,

ott a szép kis erdő.

Kanyargós az út,

de a népnek ez vany nyerő.

 

Valahányszor arra járok,

átfutok a bíborló paprikán.

 

Fokoló bot töve igazít útba,

mielőtt az autómmal bele nem vezetek egy útszéli kis lyukba!

 

Gáz- fék pedál,

kuplung megáll.

Közeleg a község,

de a nap nem áll.

Megy a verda kereke,

s a lábam nem rest.

Éjszaka is a gyönyörű úton a csókot elfelejtsed!

A szíved repes, szemed a felezővonalon legyen!.

 

Indulok haza felé,

sziporkázó dolgok.

megcsal az emlékezetem,

mire jók a sűrű csomópontok.

 

Szétgurult a kerekem,

kellene egy másik.

Ki is szállok szekeremből nyomban,

ott hátul hátha akad egy másik!

 

Megvan a kerékcsere,

folytathatom utamat.

Ezért már megérte az egész bolond futam.

Tévedj rá a helyes irányra, traktor műveli mögötted a földet.

 

Kapok finom bort,

álomra hajtom a fejem.

Különösebben nem érdekel, hogy hol.

Másnap indulok.

Persze, hogy tudom, hogy a paprika földje felett vagyok!

 

Kimegy belőlem a pia

s vár a másnap Szerdája!

Rám talál a délután,

mégis könny ontja el arcom.

 

Álmodom vagy ébren élek?

Mosolya elvarázsol,

tekintete az egekbe repít,

kacaja által elvészek az időben.

masszírozó kezét dobozoló troll simítja.

 

Szemem behunyva.

Meglelem hangját,

hallom kacaját.

 

Heverőre helyezi testét.

Bája megérint s hagyom,

hogy tekintete magával vigyen.

Ajkaimról villámtréfa kajtat útjára,

 

Támadó szellő libbenti meg körmét,

szabadon kelő vállán botlik a hold.

Ragyog a kéj és a vágy fog kézen,

a kín vizsgálja meg ezt a pulóvert!

 

Búcsúzik az illanó ajak sétája.

Az éj sötétjébe olvad.

Nyarvog nap kel rám,

mert zörög az út teste.

Ritkán járok erre,

csak ha megkér rá a mézédes vágy.

Dermesztő szélben is gyalogol a meleg,

a távolban napnyugta közeleg.

 

Kanyargó hajtűkanyarok ébresztenek a bóbiskolásból.

Egyenesnél kulcsolom imára a kezem, jobbra az útfélen talán pihenő vár.

 

Nézem órámat,

mely ötven percet mutat.

Beparkolt mutatója a bokrok közé.

A piac torkolatát mától a halászpartig a fenevad vasvillája szúrja át, amíg szusz van benne.

Búcsúzom nyergemben a kanyarodó út egykori, tiszta múltjától.

Nyugodjon le a tüzes gömb és értesítem a holdat. Napsütés helyett adjon fényt a sötétség.

Megtekerem ezt a szamárt száz méterrel arrébb, ott már csak elfér tőlem a nép!

Fehér vagyok és magasan szelem az étert, 

alantam terül el a messzeség, ha melegségével ér el.

 

Megtalálható vagyok a Bácskában s mindenfelé, hol erdőség terül el. 

Van egy barátom, ki Velem tart. Akkor is, ha az éj színeibe burkolózik.

 

Kapod a pénzt és mellé az érmét. A félhold a tüzes gömb élesen forró szeretetével küld az életed útjára nap mint nap.

Látod, amit igazságnak vélsz, a következő pillanatban pedig tova kél. Az alkohol mélyére néz a kettő intelligens szem és fény nem tart vele, később a partnered lehet. Kár a hölgyért, hogy a későbbiekben nem tud eleget tenni a történet kiteljesedésének igazi fekete rendészként.

Bújj az éj öltönyébe, napszemüveget fel, ha érint téged a veszély és repítsd vissza a partnert oda, hol az idő forgása a küllőben mindig ugyanaz a kerék.

Kovácsok fekete királya, Vilmos. Ezer vagy inkább millió köszönet, hogy mi nézők kétszer is hallhattunk téged, amiképpen Sándor szólaltatja meg személyedet. Nem a Szakácsi a szakácsoknál, hanem az úr. Az úr, ki mindig olvas valamit a vagonon.

Lépj be a villanásból a sötétbe. Villogtatod a villámló botot s akkor még nem volt kétezer. Ha megnyomod azt a kis gombot az emléktörlő oldalán, minden rossz és jó a fejemből az égbe felszáll.

A bot villámlik, emléked nem múlik. Most virágot viszek eszméd szellemében Z ügynök sírjára. Erős a neve, mint a nemes gránit. Igazi vezetékneve pedig Kránitz. Lajos, nyugodj békében! Felvittek a csillagok az égbe, mi itt lent továbbra is látunk titeket!

Lilla egy ideig velünk volt, hozzá is szól Vilmos valahányszor, ha kémleli az égen a csillagokat. Nem az örök vadászmezőkön rója szoknyával a köreit, csak számára más utat jelölt ki az élet.

Nézz a szemébe, mert a villámot szóró botjához kell, hogy nyúljon Vilmos. A csillagoknál az idők végezetéig sötétségben van minden. Ha szeretnél Vilivel maradni, olyat mondj vagy kérdezz tőle, hogy ne törölje az emlékeidet!