Övegh Zoltán

Kezemben a toll, ami nem lohol. 

Nincsen semmi gondom. 

Így kezdődik garmadikus gondolatom.

Hegedűszó hasal hozzám, 

megpöccintve fülemet.

Táncra perdülnek hajszálaim.

Pianínó kíséri, aranyos kis hangvilla.

Tovább csábítja szemem a fuvola.

Székem ropog, pedig nem mocorgok.

Szétesik alattam? 

Keringőre kér kicsi kis agyam.

Végtelen országutakon rója kilóméterét figyelmem, nem is tud választani.

Melyik áraszt nékem nagyobb pátoszt? nem tudok választani.

Lehengerlő lánggal kis mécses lobog az oltáron.

Fényt hoz nekünk, magamhoz is térek talán.  

Keresik székemet hátulról, de hogyan is reagálhatna? 

Ő is elmerült az autópályán.

A mellettem lévő mozdulatlanul ül és figyel.

Számára is megszűnt az idő.

Az órámra nem nézek, csak felocsúdok. 

Máris vége van?

Estélyiben van a férfi, Ő miért beszél?

Rendeződnek gondolataim, össze tudom már rakni a szavakat.

Köszönöm, hogy ilyen szépet álmodtam.

Még csak szerda van, mégis megmaradt kezemben... a tollam!

Anyátok timploma sárgállik valahol a messzeségben,

szépen magasodva visznek felfele a lépcsők.

Valahányszor hív a csiga,

követem is, 

mert vár a létra.

Háló pihen ott (ki tudja mióta),

halat fogtak ezzel valaha?

Marha magasról kellett elhajítsák,

ha jött bele a zsákmány!

Ő csak némán hallgat,

évszázadok óta.

Ha ez a háló most mesélni tudna...!?

Fent vagyok,

a toronyban most.

Láthattam hová visz e fém létra,

eldobom a hálót is.

De hogyan húzzuk vissza?

varázsszőnyeg megoldja.

Sorakozik is benne a halászléra való,

köszönjük szépen, háló!

Búcsúzik a messzeség,

sárgálló timplom s a háló aludni tér.

Van szemem,

mégsem látok.

Csodás tájak suhannak el,

mégsem tekinthetem őket.

Vakságom nehezíti életem,

mégis vezetem szekeremet.

Üres a tekintetem,

mégis használom szemüvegem.

Igényeljek fehér botot?

csak csóválja szürkeállományom a fejét.

Behunyom a szemem

s ugyanaz látom.

Akkor miért látok színeket, 

szépségeket?

Vaknak tart a toronyház fura ura,

hogy miért, 

ezt csak ő tudja.

Meghagyom őt eme érdekes tényállásban,

talán ötven év múlva választ kap e kérdésem.

Feleletét ma elnyelte a a lépcsők

s az intézmény csendje.

Loner Modafuka - Börtönbe zárta a lelkem és a lány elhajította a kulcsot. 

Grönland sziklái rejtik

Szemed van előttem,

minden éjjel ezzel alszom el.

Csőre töltve a berettám,

de mindhiába. 

Tűzerőmet elsöpri az elán.

Zsemleszínű egyenes hajad országútként bomlik válladra, 

a forgalom pedig az utamat állja.

Zsemle színű vagy Szőke, 

Vállig ér vagy befont.

Ugyanaz a haj. 

Alatta nyusziajkak köszöntenek rám.

Mások ajkait érintik ajkaid. 

Tél, Ősz. Tavasz vagy Nyár. 

Neked egyik sem számít,

répaszedő lettél már?

Elveszek a szemeidben és eldobták a kulcsot, 

Rodostó a börtönöm és én vagyok a mozdulatlan fogoly. 

Grönlandon van a kulcs, 

A vasálarcos csak bámul ki továbbra is az ablakon. 

Elég neki a hagymásbab, 

hozzá Bambival. 

Jön először a tél, 

aztán egy újabb nyár.

Cunciságok szedik szét a fejemet, 

pedig mást és másokat szeretek.

Furcsa vizeken evezek, 

de nem vagyok hajlandó, 

nem tudom elfogadni a szabályt, 

hogy bele vetem magam a tűzbe.

Ez a lány kell Nekem!

Szeret engem, 

de nem eléggé. 

Igen, korán akarom. 

De a Szívem dobbanni kezd naponta, 

minden egyes napon talán? 

És megállítani nem tudom... 

Lehet Már 200 felett van a Pulzusom.

A Végtelen Mocsarak nyeli el lelkem, 

fájdalom húzza le a testem. 

Szemem lecsukódik, mert a bűzös láp... 

eluralkodik képzeletemen. 

Szemüvegem beolvad a sűrűbe, 

kobakomat elnyeli a sás sűrűje. 

Testem a mocsár, 

lelkem a várbörtön dohos cellájának foglya. 

A napok és éjjelek egybe folynak. 

Az órák és percek pörögnek előttem, 

hoz a galamb nekem postát tőle? 

Kevergetem a kávémat, 

szolga kopog. 

Megihatok még egy bögrével, 

ha gondolom. 

Talán holnap, holnap. 

A posta galamb hajnalban indul útnak.

Forró csókot nyom ajkamra a várakozás szele. 

Csendes az éter. 

Mást szeretek, 

mást csókolok és más ágyát koptatom, 

de Tőle szabadulni nem tudok.

"Hol ponty és folyamvíz mossa a nyomokat, 

örökre megpihent a csillagok alatt." 

Nero menj a Toronyhoz, 

vess pillantást a vas álarcra. 

Nyuszi megtette, amit megkövetelt a tolla. 

Lehajtom a fejem, 

megköszönöm a tőle kapott baráti szeretetem. 

Március ötödike óta csak rázom a fejem, 

igaz mit róttál néköm lövölödben. 

Ez tényleg nem szerelem, 

nem az. 

De vágyakozó szememre könnyet már nem fakaszt.