Övegh Zoltán

Ringatózik a lavór habjain, hat korong is! Hullámot vetnek a partra. Küldik őket a móló felé.


Körcikkbe szelik a túlsó parti hegyet, egy hátulról meg nézi.


Az óvatos háttérben vitorlás igyekszik az alkonyhoz. Nehogy megzavarja.


A nagy tenger árnyékán közelíti meg ezt a kék vizet, az isteni víztükröt az alkony.


Apró szőnyeg az izzó tűz alatt. Oly udvarral köszön el, belevakítja szinte a tó kajakját.
Azért remélem: ott fent az a szőnyeg le nem perzsel. Ha már repül a tűz mellett.


Sikerrel is jár, mert elhalványul a kajak. Szép, homályos fehér viszont a ringatózó víztükör.


Odatükrözöm egy nem létező sellőt. Vakító, éles szép alkony jön. 
Magával viszi a bérceket óriási leplével.
Próbálom vékony tenyerem takarásával nézni a hegyet.

Minden alszik, még csak most ébred az ég. Kel a világ, kéri a szót a pirkadattól. Arcomon mászik a hajnal, szememet még nem kéri. Később nyitni akarja. Lábaim biccennek, füst odafentről. Az éjszaka átadja kabátját a reggelnek. Kezeim arcom alatt, a finom és illatos kabát álomba ringatja.

Mászni kezd a sötét is és fekete sarokban fény!

Ébredek, amit sóhaj cirógat a fülemre. Öt óra tájt vissza aludtam magam és most szikra lovagol a tájon. Engem nem zavar, sőt! Lendüljön az a gyeplő!

Fekete füst kelti az ezer ágú sugarakat? Gyalogolnak a dombokon.

Szőkés fehér szín? De hát olyan nincsen. Ilyennek látja a hajnalt gyöngy szemem.

Ásítok és nyújtózom. Magam alól véletlenül a ketyegő, aranyos órát lerúgom. Felállítom, ciripeljen. Ketyegjen csak szépen.

Hány óra lehet szerinte?

Varjú és cinege csiripel az égbe, valakit köszönteni kívánnak.

Kitotyogok, inkább kimászom vakítóan fehér kedvemben az ablakhoz. Tehát boldog vagyok, de mitől?

Kedvemet simogató árnyékok mögöttem. Csak nem elment az éjszaka és topog körülöttem a hajnal? Dehogynem!

Mély lélegzet. Hintázz, mellkasom! Be és ki! Friss füstöt hozott a hajnal. Dombok mögül hozza hátán a fényt. Az éjszaka most készül aludni, hogy lángokba csapjon át.

Ne haragudj, reggel! Hogy vissza aludtam magam. Mindjárt megnézlek. Csak pár perc, kicsi türelmedet kérem. Nyisd meg a szememet, kérlek! Megnézhetlek téged?

Feketén tekint le 

és mordul rám zordan az ég. 

Mégis barátságos ez a kék.

A nagy leple simogatja a fenyőket és köszön nekik.

Harag gyúl a földanya keblén, mert tűz tör a felszínre. 

Az ég megbocsájt neki és megvilágítja a lucokat.

Óriási, gyönyörű kristályszemek ezek. A sarki fény lehet? 

Oly csodás a látvány, hogy csak nézem és a kérdés, homályába merül.

Alagutat zárják előttem a tűlevelek.

Barna herceg az égen. Köszön a sarki fénynek

és gyertyákat gyújt. 

Lásson az éjszaka!

Ostor csóvája csap a magasba,

barna lány tart bodorló karikát rajta.

Egy angyal segít a hercegnek.

Szekér érkezik hozzá 

és viszi is tova ezután fel,

a csillagokba!

Város ez alattam? Meg kell nézni. Valami királyság lehet, mi elkápráztatja szemem. 

Fénylő bot a kezemben. 

Aszfaltot hasítja a lábam és sétál felém az út kérdése: Miféle porcelánt rejthet e zöldes-tarka vidék a szürke fák között?

Árnyék jön velem, Ő is kérdezni szeretne?

Azt állítja, ezer esztendeje nem járt itt senki, 

van - e kedvem lejjebb menni és megnézni?

Szállító vasmadaramból ugrom ki ide, 

feltűnik a felhők mögül ez a Hertelend. Mintha azt jelezné a tábla.

Fénylő botom nem felejtem a fémsason, 

világítja nekem az utat az alkonyban.

Lány éneke borítja be a vidéket. 

Vörösesbarna nőt állítok meg, el is akad szavam. Régen láttam már ilyen szépséget. 

Mutatja, a község végében lelem meg a templomot, honnan szól a mise eme gyönyörű torokból. 

Istenien kellemes a sötétbarna hajú lány énekszava.

Honnan tudom, hogy sötétbarna a haja? hangzik a kérdése segédemnek.

Sehonnan, érkezik feleletem. Csak tippeltem.

Helyeslően bólint, a szőke lányok ritkák erre felé.

Megnyílik előtte az ég. Milyen csodálatos! Még ha váratlanul is ér engem.

Szeretném megköszönni segedelmét és meghívni egy kávéra vagy teára, 

de elillan aranyos lénye mellőlem. 

A szélben beszéltem egy szépséghez? Csak nem!

Levél hullik a lábam elé. Az áll benne: Még találkozhatunk és hogy a templomot nézzem meg. Ez mit jelenthet? 

Látom a templomot magam előtt és meg is indulok feléje. 

Olvasom tovább az üzenetet, sárga toll írja tovább. Csak gondolom, mert pennát sehol nem látok mozogni. 

Hallgassam meg a misét türelemmel, ha tudom s találkozhatok vele. 

Amint elolvastam, az üzenet eltűnik, majd hang, az ő hangja szólal meg az éterben. Mintha a közelből szólna: Most menj!

Nem vagyok még a szavak embere, lenyűgöz e táj fensége.

Orgonához érkezik a sötétbarna éneklő szépség odafentről, kecsesen jön le a lépcsőkön. 

Fekete vékony téli kabát alatta egy fehér pulóverrel és szürke nadrág, amit visel. 

Indul az orgonaszó és belekezd Hertelend himnuszába.

Olyan egyedi darab ez, valami lányról énekel. A védőszentjükkel beszélhettem? Vörösesbarna hajú nőről szól a szöveg és hogy fent lakik az égben. 

Csak ritkán merészkedik ki emberek közé.

Az erdőben is fellelhető. Tényleg! 

Messziről, de láttam az erdőséget sétálva e templom felé. 

Csak inkább a község templomjára figyeltem, el ne tévesszem.

Majd holnap felkutatom az erdőt, most már beesteledett. 

Az alkony elköszön, hogy isteni fénnyel ébresszen a pirkadat.

Mosd el a partomat, ha nem volnék. Pedig itt ülök most is. 

Galamb a testem és hab az, amit érez a lelkem.

Vergli szólít. Magához?

Nem hallom szavát. Át kell üljek máshová. 

Valami olyan helyre, hol fotel beszélget velem.

Nap pásztája, mi ölel. De jó meleg! Kék varázs társul hozzá. 

Itt vagyunk, csak mi ketten. Fekete köpeny kéri a szót.

Most baldahinos, fehér ágy alattam. Szürke díszek valami csipkében. Ekkor nyílik elmém vörös, csillogó világa. 

Minden fekete rajtam. Testem beszéde az, mi szemem világának őre.

Fürdenek a gyerekek, valahol a habok között. Csak most nézem, milyen különleges a topánom.

Feketéhez nyúlok, volt már ez rajtam? Próba, mi nyomatékosítja a szerencsét. 

Megfelelő ez a habokhoz. A felhőt arrébb tolja a nap.

Levetkőzöm magam a természet előtt, feketébe!