Övegh Zoltán

Izzad a homok, útja az oázisba lohol?

Ingem csupa víz, a derekamon óvja testemet. Fehér lepel véd a nap szúrásától a pokoli meleg útvesztőjében.

Az égbolt izzik, bordó palástom igyekszik hűteni.

A homoktenger elfáradt, a közepébe vájt beton noszogatja: kitartás! E tengeren túl semmi nincsen, ott a perzselés támad és messze a menedék.

Az izzó földtenger emberöltők óta szomjazik. Fák szűk csoportja a tűző napon dacol a forrósággal, fényképezőgépem üdvözli őket és biztatást küld nekik egy villanással.

Errefelé, hol is minden szép, a kietlen vidéken, nem sűrű vendég egy harmincas vagy még fiatalabb nő. Érdeklődő tekintet köszönti a forró szélben lobogó barna hajamat.

Jelzőkkel le nem írható számomra a délibáb ölén lebegő éleskék látóhatár, a piramisok várakozó árnyéka mögött. Előttem néhány kilométerre, a szürke betonon túl, rőtre izzadta magát a már amúgyis felforrt homok.

A piramisok felé néz az objektívem. Különleges élménnyel szeretnék a nap tiszteletet parancsoló ereje alatt távozni e sivár vidék szépségeinek otthont adó és bambuszbotjaikon, az idők végezetéig erre kószáló sivatagi szellemektől.

Fekete szempár a csodálatos, félsekély völgytől messze, a délibábok birodalmából. Ugye, jobb lesz sietni!? Talán nem homokvihar, ami arra fodrozódik. A felforró homok tengerének kegyetlen vesztőhelye felé veszi az irányt. A túravezetőm biccent és cselekvésre sürget, fel a tevékre!

Ha levegőt szimatolok, él a mellkasom. A szellő tartja bennem a lelket és ad erőt.

 

A szív mindig igazul dobban, olyankor mutatja az utat.

 

Ha nem üti a testet, újra kezdi. Ezt érzem valahányszor, amikor ébredek.

A természet küldi, Te pedig fogadd. Minden alkalommal, esetleg repülő szőnyegen, szolgáltasd vissza.

Szúr a felismerés, hogy az édenkertben vigadok én.

A penge a szónok és az éles szó felemelt karja üdvözíti elmém.

 

Hűvös pehely libeg a könnyed szavak spirálján,

amíg a mondatok másznak egymás pántján.

 

A bőség kosara fonott bölcsesség a termékeny szépség napján,

meleg kiskabát zárja magába a hideg gondolatok melegedő aszályát.

 

Reménytelen sötétség lélegzi a boldogságot. Úgy érzi fullad, de csak amíg lélegzetet nem kap. Ez a zeke nem szorítja, legfeljebb rémisztgeti az őt ölelő fekete sivatag.

 

Édenkert ébred édes illatú tavasz ingében, cölöp tartja az örök reményt. Csak egy sánc s üde szín, és öltheti magára a mély völgy a vékony nyári mellényt.

Vörösben trónol kerékpárjánés a színházat nézi.

Azt mondja, a nők gyerekek,

lábai hajtják az éhes pedálokat.

Öreguras tempó viszi előre drótszamarát,

a mellette elviharzó nők nevetve hajlonganak.

Én ott vagyok tüstént mögötte,

de puszikat a lány arca helyett az ajkára kéri.

Csók tengerét látom kék szemeiben.

Mosoly azokban 

és szabad az út,

elmerülhetek benne!

Az öregúr sült burgonyát fogyaszt bánata csermelyében, 

melyet ő óceánnak érez. 

Azért, mert a fekete hajú sellő csókját ő el nem érte.

Ő állt arcpuszija útjába, 

Én csak hagytam, 

hogy a nagykapu beengedjen a csók várába.

Nyílj meg, nagy fehér kapu! 

A nők felnőttek közben

és nem jutnak be ezek a lányok a váradba puszijuk mellett csókkal,

ha oda be nem engeded őket.

Keresem a szót, de néma velem a fal. Árnyék alszik velem. 

Beszélgetek önmagammal 

és várok,

hátha érkeznek válaszok.

Fordul az árnyék, 

minden hetedik percben, 

válaszok viszont a faltól nem érkeznek.

Azt mondta pedig az árnyék, szokott vele beszélgetni.

Egy hang nem jön ki a száján!

Pelyhek szállnak alá és érintik az árnyékot.

Ez lehet a rejtélyre a titok, ez a fény játék!

Hat órája próbálom szóra bírni a falat, sikerült!

Nem is hagyja szó nélkül, meg kíván csókolni.

Égeti ajkaimat az érintés 

és elevenedik meg előttem a tél.

Szürke állományomat éri utol a fehér megértés,

értelmeztem a fal és az árnyék eszméjét.