Övegh Zoltán

Nézem a szirmokat,

hogy tetszik – e nekik a talaj?

Friss földet kapnak.

Csörgedezik számukra a víz.

 

Ablakomból színre lép a család,

a pázsit se szomjazzon.

Öntözőcső oltja az ottani fű szomját.

Én törpe fenyőmhöz szólok.

 

Cserépben a muskátlimnak nincsen szerencséje, folytom túlfolyik.

Minden öntözésnél viszont fogad nagy medencéje.

Fűnyíró robban be és indul munkába.

A zöldövezet sosem akkora,

hogy sok lenne a feladata.

 

Metsszük meg a nyírfát,

megnőttek a bokrok.

Ha ballag a tavasz,

mert kéri a helyét a nyár,

van, hogy ott fehérlik a barka virág.

Foszlányok búcsúztatják őt, kinek ezer már nincsen belőle. Korommá égett az egyik sugara az óceán felett. Amelyik még nem égett azzá, pörgi ki magát a sülés után s hűtik a hullámok. A legépebb nyaláb az égbe szökell, de őt is küldi ágyba az alkonyat.

 

Mindenek kezdete úszik a hullámokon és a part előtt tajtékká válva melegszik meg mielőtt hátára venné a homok.

 

Lovas pihen a sétája melegében. Nyergében a barnulás hercegnője, ki meg kívánja tekinteni a tüzes gömb lenyugvását. Beporozza parti szemcsékkel az óceán vad hullámait, hogy így elnyerje a nagy vizek isteneinek kegyeit s ne borítsák be emeletes hullámokkal, míg ő s lovasa, az égboltról távozó tüzelő gömb tiszteletére érkeztek.

 

A pillanat kevés, hogy cseppek ne szállnának a nagy gömb háza felé. Ő azonban nem ázik.

 

A parton feltúrt homok hűl és a vörös mellény a hercegnőn megköszöni az óriás gömbnek, hogy megnézhették, ahogyan csendes tüzeléssel siklik aludni.

Már huszonkét éve hullámzik erre a tengerpart. Csónakján méltóságosan ringatózva,

gondoláján széles mosollyal érkezik ide a nap. 

Varjak nyugtató károgása szólítja, hogy keljen

fel. A hajó rotorját keresi Ő, néma viszont a hab. 

Sipít a végtelen víz 

és az már jel itt a

felszínen. 

Vizek királya, cápa had kommunikál egymással. Az átviszi sok mérföldre és vérrel

írva már, vector gyorsan úszik forrongó gömbünkhöz az üzenet: Gyere ide! Kelj fel!

Hullámok tükrein lubickol a délelőtt fénye, melyen az odarepülő sirályok összevesznek.

Végül felettük csapogatva beljebb ereszkedve eleség után néznek. Ők már körbe cirkálták a

szabadság szigetét, madártávlatból!

 

Asszonyok és férfiak, fiúk a lányokkal szaladnak köszönteni őt. 

Alyx lánya nézelődik, amikor

visszatérve a házba sírást hall. 

Apja tér be szintén a lakba. Megszületett a kisöcs, Alyx

lányának testvére. 

Alyx, Gordon

s lányuk, aludjatok a beszállt éjszakában.

Fejetek alatt a kabinokban párnák

s paplanok.

A petróleum lámpája hajnalig vigyázza álmotok!

 

Alyx álmodik ágyában, fekete nyakkendő és kék öltöny nyomasztja.

Az apja meghal s nem ébred a holnapra, meglepettséggel borul a párnájára.

Csonka és félelemmel biztató szónoklat árja küzd a habokkal,

Borealis, a bárka oldalán szereplő felirat.

Gordon siet hajnalban ki, hogy mi a baj?

 

Az éjt nyomasztó fedélként éri meg Miss Vance a fedélzeten, hat óra van még hátra a

tengeren.

Part az sehol, de egy kontinens pereme a reménytelenségben

megremeg.

 

A rádió halott, video adás reked hozzájuk, hogy apja él. Örvendezésre korán van, a

bizakodásban fürödjenek.

 

A tenger nem spriccel, idehozza viszont a partot! Magaslatra fel, apa, anya, és lányuk!

 

A lidérces álom a habokban fullad, iramodás fel fekete autón a dombokra. Erre csak a szél

simogatja az élet minden sercegését. Morajlik a pletyka homokszemcsék ajkán. Alyx Vance az autót

leparkolja, a késő délután is pamlagra huppan. A bosszússá váló szél feltámad, de van mitől

pörögnie a malomnak. A tenger bőszíti fel lovasát.

 

Valamikor erre az édenkert rezzenése vert fel tanyát.

Most csendes, de nem szomorú és kies a pusztaság!

 

Hunyjátok be szemeiteket. Ti hármótokat itt most a következő hajnalig, semmi nem zavar! A

szelek belovagolnak a hegyek mögé, ott levezetik dühüket.

Síró hópehely sétál el melletted.

Menekülj! Oda fel, a hegyekbe!

Az az új otthon szerető melege?

Gordon segítő keze melletted a rátok nehezedő sötétben,

futás ki a hófödte szabadba!

 

A támadó horda csak csúszik a jég uralta katlanban,

a fagyott virágok díszítette magasban ők küzdenek,

de elbuknak.

Veres csillag a Alyx homlokán,

kezében kardja!

A kétéltű száguld előre szárnyas hajó lován,

mögöttetek a lövések elhalnak.

Fékezd a csoda csónakot,

indulásra készen tárul fel előttetek a hajó!

 

Harcos nő keze ragadja meg karod,

mikor már úgy érezted,

ez itt a mindennek a vége.

A semmiból jött a lány?

Az lehet, de ez egy újnak a kezdete!

 

Mielőtt azt éreznéd a fekete sereg ereje

és legénysége fékezhetetlen,

a menedéket nyújtó hajóhad terme mind egy szálig elsötétül.

 

Egy hang töri meg a lehetetlen,

kimerült harc nesztelen zaját.

  

A morgó hang érzi a szívek erős dobbanását

s kánaánt nem ad,

a tenger alvó habjai azonban hasításhoz kraftot kapnak.