Övegh Zoltán

A semmi sípol sípját fújva, aztán elhal. A játszótér szalagja ugrál, s ha a levegő nem látogatja, ő is dologtalan.

Vajas soron lépek a lábnyomaimba és a szomszéd unokája ölel, nincsen kétely a hangjában. Ajkáról kérdése keresi hozzám az utat. Sátor kapcsolja le az utca lámpáit. A lány a hangjával a sötétségbe fényt kíván adni és megkapom a karjait.

Falon az óra ütögeti a házát. Díszállatok hallgatják helyben ringását. A szú irigy a semmi hangjára s beleperceg itt, a kicsi tóból felhangzó békák dobolásába. 

Valahányszor beszélek a lépcsőkhöz, egyik sor a fejemet kocogtatja. A másik csoportot beszegelt szegecsek ölelik s ezek fa csodák. Csak nehogy bántsa őket a szú ott fent a tető tér izzadó deszkái között!

Vasajtó rúgja fülemet egy pár huhogás erejéig a fák között. Ritka példány, egy arany sakál nézi az estét farkával. Újból csapódik arcomhoz a fém, ez csak a nappali szoba búcsúzása volt s a kulcs fordul.

Erőtől vibráló alkarom zárja a szárnyat s a kilincs balra billen. Efféle példa nem volt még vele.

Az órák hármat számolnak, a nyílászáró ura a helyzetnek. Most nézek rád újból, barátom. Kitárod kezeidet a világra. A bánat különös érzéssé válik, amin szemlélem e beragadt jobb szárny kérdőjel állását.

Megszakítom a komám időhurokban ragadt gondolkodását. Hadd pihenjen görbe teste! Bő száz éve lehet, ilyenkor estebéd közeledett. Jó éjszakát s kellemes pihenést kívánok neked, fekvő kincs komám!

Hiszen, ha érni kíván engem az eső vagy támadna a nap, ott vagy pajzsoddal, hogy számomra vértet adj.

Nagyon jól tudom,

hogy hatszemközt kéne erről beszélnem veletek,

hogy életemben az út sávos és meredek.

Sok az apró falu,

de ott a körforgalom,

ahogy vezet az ember mielőtt ráun.

Vannak apró vadak,

ott a szép kis erdő.

Kanyargós az út,

de a népnek ez vany nyerő.

Valahányszor arra járok,

átfutok a bíborló paprikán.

Fokoló bot töve igazít útba,

mielőtt az autómmal bele nem vezetek egy útszéli kis lyukba!

Gáz- fék pedál,

kuplung megáll.

Közeleg a község,

de a nap nem áll.

Megy a verda kereke,

s a lábam nem rest.

Éjszaka is a gyönyörű úton a csókot elfelejtsed!

A szíved repes, szemed a felezővonalon legyen!.

Indulok haza felé,

sziporkázó dolgok.

megcsal az emlékezetem,

mire jók a sűrű csomópontok.

Szétgurult a kerekem,

kellene egy másik.

Ki is szállok szekeremből nyomban,

ott hátul hátha akad egy másik!

Megvan a kerékcsere,

folytathatom utamat.

Ezért már megérte az egész bolond futam.

Tévedj rá a helyes irányra, traktor műveli mögötted a földet.

Kapok finom bort,

álomra hajtom a fejem.

Különösebben nem érdekel, hogy hol.

Másnap indulok.

Persze, hogy tudom, hogy a paprika földje felett vagyok!

Kimegy belőlem a pia

s vár a másnap Szerdája!

Rám talál a délután,

mégis könny ontja el arcom.

Álmodom vagy ébren élek?

Mosolya elvarázsol,

tekintete az egekbe repít,

kacaja által elvészek az időben.

masszírozó kezét dobozoló troll simítja.

Szemem behunyva.

Meglelem hangját,

hallom kacaját.

Heverőre helyezi testét.

Bája megérint s hagyom,

hogy tekintete magával vigyen.

Ajkaimról villámtréfa kajtat útjára,

Támadó szellő libbenti meg körmét,

szabadon kelő vállán botlik a hold.

Ragyog a kéj és a vágy fog kézen,

a kín vizsgálja meg ezt a pulóvert!

Búcsúzik az illanó ajak sétája.

Az éj sötétjébe olvad.

Nyarvog nap kel rám,

mert zörög az út teste.

Ritkán járok erre,

csak ha megkér rá a mézédes vágy.

Dermesztő szélben is gyalogol a meleg,

a távolban napnyugta közeleg.

Kanyargó hajtűkanyarok ébresztenek a bóbiskolásból.

Egyenesnél kulcsolom imára a kezem, jobbra az útfélen talán pihenő vár.

Nézem órámat,

mely ötven percet mutat.

Beparkolt mutatója a bokrok közé.

A piac torkolatát mától a halászpartig a fenevad vasvillája szúrja át, amíg szusz van benne.