Övegh Zoltán

Mindig örömmel zúgnak a dudák e földön, de a szakáll nyírásában most megáll a penge. A borbély székében ülve ki ne hűljön beretválás után az öblítő víz. Nem zúg a duda, inkább csak hamisan hápog?

A felföldek bizakodóak, hálóba zuhan viszont a labda. Az előbb a sarokból kaptak az arcukba, most pedig csehül érzik magukat. E hideg föld hűvös vonulatai a kalapot vakarva halványan mosolyognak, a lándzsák remegő fülei őrködnek bizonytalanul. A fuvallat énekel, de a kottája nótázik még dalt.

Didergő hangjegyek fagyása az arcokra, a vörös szalag huszárai is verhetnek kört a várakra. A kövek közelebb húzódva egymásba zördülnek s tanácskoznak, a szél addig felkavarja a tavakat? A szellőmentes éjszakához az égen nem érkezik vonulat, de a magasodó hegyekben a pára felett hívhatnak erősítésre csapatokat.

(Euro 2020 UEFA, Scotland - Czech Republic: 0 - 2)

Csillogó a penge és merész. A vigyor nézelődik, akár egy termékeny ménes s útra kész.

Megvakítja a kíváncsiskodó bajuszt a fodros hullámok csuklója, így az ujj nem pödör semmilyen szédülő áramlatban szakállt.

Az imbolygó viharban megdől a tenger, macska igyekszik követni a zuhogó tajtékokat a leopárd hátán. Kicsit nehéz lesz, mert kék folt ragadt a szemüvegén. A kő mindig vet a szárakra a parton némi pernyét.

Az ügyefogyott hajó a legénységével az előző hágóban akadt s mivel kőkori tengeralattjáró cirkál és becélozhatja a hátsóját, igyekezzen a lapátok nógatásával!

Mi az irány? Mielőtt a bálna örvénye is észbe kapna. Keresztbe lenyeli az árbócokat, iparkodjon a kormányos!

Oroszlán tempózik a vizeken s a cica rátenyerel egy használaton kívüli nagy fény forrására. Lányok és fiúk kapkodjátok a szoknyákat illetve ázott nadrágjaitokat: a lopott hajón? (Nem biztos, találtátok) mert csobog az alkonyat!

A víz alatt járó őrködik s az örvény ténykedik, azért siessetek be az öbölbe. Kalózra is leselkedhet veszély a nyílt vizeken! Ladik hánykolódik a hullámokon, gyűrködnek a gyeplővel. Ne velük foglalkozzatok!

Magabiztosan nyesi a vizeket, az utolsó hinta emelkedőjét. Utána már számára az óceán énekel. Megvonja róla kalapját a kapitány asszony, itt minden hajót nő vezet?

A horgonyt elkapta a vad habok beszéde? Szálljatok partra, úgyis saras a csizmátok. Pisztoly azért elő, mert ez a sziget elvileg lakatlan. Ugyanakkor felderítetlen! Gyufaszálakat felkapva a kézből kiejtett dobozból a földről s összedörzsölni a fáklyához, mert semmilyen nap égetése nem árnyékolja a vállat.

Felkapar a reggel s még nincsen harangszó, vár ölel a bástyájával és ajak balesetében úszom. A hó lehűt minden nyomot, nem  a simogatás hantol a lelkemben visszhangzó mosolyt. Minden óra egyforma, ha nem őrzöm az igaz melegért a lángot.

Nem hűltem ki, csak üres a lelkem hangjának villája? Nem a mámor hiánya perzseli a kast a mellemben. Valami elhagyta a számat s őt többé már nem ölelhetem. Ez a vasút sem vet már hullámokat, hogyan pöföghetne újra a gőz?

A pince dohja ragadja a kabátom s az ajkam botlik egy másikba. Az illatot visszagáncsolom s ki a nyájas utcára. Az este nevet, ölel, becézget és: van, hogy a nyakamon henyél. Mindent megkaptam, ami számomra érték?

Leránt magával a szenvedély hasztalan szorgalma. Igaz a szava, csak nem egy az utunk! Nyissam meg számára az éppenhogy csurgó patakokat? Üvölt arcomra a vágy üdvözlő tengere, beterít teljes úszásra s hullámok tetején lovagolom a habok minden sercegő örömét. Felnyitom lélegzethez a kamrát, ez a lecsendesült öböl. Áthat az isteni vize, de tovább kell úszni.

Botot hajítom a vízbe s rántja a szerelmes kezem. Mi van a kereső szív horgán? Könnyek gördülő érintése kajakoz lassan, amíg szelem a holtág köszönő gallyait. Majdnem jó volt a szőke tajtékok között, de nem bízhatom rá teljesen az öt őlelő karom. Neki másik tűz az, ami igazán lobog!

A huzat kialszik a mező dombja előtt, ha nem táplálom. Minden erőmet falja fel s el nem kíván engedni haza. Ránt a múlt gyökerező bájának sötétjébe s az utcák göröngyös szavait is hallom! Én nem megyek innen sehova és mégis a lejtőn vagyok...

Az ördög hangja lök? Csúszom a kissé duzzadt mellkasán? Érzem még az illatos hasát. Akkor más szél forgása fonja a csomót... Ez a gond, még megoldható!

Kifüstöl a fáklya? A csillagot kell követni. A kátyúkra vigyázni. Duzzad a mellkas? Nem hagyom őt veszni. Mi az, ami beindítja bennem a lant húrját? Be kell hangolni a villát. A hangját szeretnék csúszni? Mi viszi előre a lelkét? A rejtély ecsetje festéket kever, papírt készíts! A teste mozgatja a szemem? Az is kelti a hurrikánt, de egy véget nem érő suttogó viharhoz annál több kell.

A szeme pillan s elfelejtkezik a pislogásról az eszem? Vörös ruhákban tarkának látom a haját? Ne hunyd be a szemed, mert akkor nem látsz semmit se. A lábad alatt a szurok majd ha elhallgat, löki a néma harangokat.

A bíbor pöttyök is elfogynak minden út porában, hisz egyszer megállok. A könnyed érintések s véget nem érő szólamok is megkopnak egyszer, amikor nem kell már sehová rohangálnom. Jó helyenként megpihenni s nem állandóan harcolni, de még hevesen porzik az út. Ritkulnak viszont emelkedők...

Paripa kezdené meg az ebédjét s belehúzzák a harangot. Megmozgatja ütemre a fülét, be tud fejezni minden falatot.

Kikötik a nyakát a mosásban ázott korlátról, van azonban még fogyasztható zab! Jó lesz az estére a robajok után? Lehet azt csipegetni a hálószobából.

Amíg tart a paci le az úton Pestre, Budán ott fent a szolga az egyik felmosás koszos vizét löttyinti ki az istállóból. Daliás lónak is meg lehet vetni szépen az ágyát, az ágyúk előkészítve? Cselédek, asszonyok töltenek bort, ízletes szarvas pörkölt a tányérokon.

Beigazított, gyönyörű durranások, elő a kötelet s a rönköket. Néhány kell csak és futólag a fa rakása, nemrégen vala zápor. A talaj aprót beázott, aztán nehogy az ágyúk feldőljenek!

A fa nem nedves s a gyufa foszfora is meggyúlásra kiéhezett. A kanóc unottan ásít (ő meg füstölne). Uraim s hölgyeim, minden mehet, az ég is kitisztult!

Negyedik löveg kell? A felhőket két kézzel félretoló nap azt mondja, hogy nem. Legalább most már látható is a füst sistergő arca. Egyet ásít az izmos ló lába, paták csattogása ébreszti uzsonnára a szurokot. Kezdhetik tisztítani az ágyúkat, megérkeztek s katonás dísz alakzatában felállnak az iderendelt vendéglovak.

Kanóc tubákol Budáról Pestre. Ár törne fel a hídra, szorgalmas huszárok csizmája menetel s töri le a veszélyt csírájában a habokra. A fényesre nyűtt kalapok kardjai nem felejtenek s megrendülten összecsörrennek.

A kanyar megáll örvényleni, felveszi Óbudát s Kőbányát. Záporok dörrennek? Nem, dörrenések záporoznak. Átkoldul a lovasság a kivont szablyáikért a megfáradt kancáikon, elég zabot adtak számukra a cselédek?

Ügetésbe kezdenek a felállt seregvonalak a hídon, úgyhogy szerintem: igen!

Kiáltással a csatában vonulnak a Gellért hegyre.

Késői fiatal menyecskék zötyögnek fel hozzájuk szekéren s vékony pruszlikkal. Mosolyt hoztak, megszáradt gyufát, dinamitot, tartalék kanócot. Csak, néhány díszlövés van hátra a végére.

A haza menetele előtt a lovasok a ló hátára csempészve naplementével kábítják a nőket, innen fentről füstmentes a kilátás mindene. 

Karolás s ölelés fog kezet a nappal, az árnyékban e csodás paripák nyerítés után aprót falatoznak.